Úgyszólván a második világháború befejezése óta elsősorban az európai országok vezetői folyamatosan arra panaszkodnak, hogy csökken az államban élők lélekszáma. Akkoriban erre kétségkívül kihatott az a tény, hogy a világégésben több tíz millió ember vesztette életét. Főleg fiatal férfiak.

A későbbiek folyamán részben felerősödött a Balkánról a nyugat-európai országokba történő kivándorlás, hiszen akkor és most is, elsősorban a fiatalabb korosztály tagjai igyekeztek/igyekeznek jobb megélhetési lehetőséget keresni és teremteni maguknak, viszont gyökeresen megváltozott az ideális családmodell is. Ma már csak elvétve találni többgyerekes családot. Évtizedekkel ezelőtt „divatba jött” az egykézés, ami – ugyebár – nem szolgálja a népszaporulat pozitív irányba történő elmozdulását.

Ez az „irányvonal” Szerbiában is igencsak kifejezett. A világszervezet felmérése szerint Bulgária, Horvátország, Macedónia és Litvánia után Szerbia az ötödik a lakosság számának szinte zuhanásszerű csökkenése tekintetében, de az első tízben található Bosznia-Hercegovina, Horvátország és Japán is.

A honi felmérések szerint az utóbbi két évtizedben csaknem egy belgrádnyival csökkent Szerbia lakosainak száma, és bizonyos megállapítások szerint jelenleg (Koszovó nélkül) mindössze 6,7 millióra tehető. A szakemberek úgy vélik, nagyon valószínű, hogy a jelen század derekáig újabb 1,4 millióval csökken a létszámunk. Hatalmas érvágás ez egy ilyen kis nemzet számára, s ha a tendencia folytatódik, félő, hogy az egész balkáni térségben és a szomszédos országokban élők a gepidák és az avarok sorsára jutnak, vagyis egyszerűen kihalnak a népszaporulat szempontjából egyre nagyobb veszélyben levő nemzetek. Bennünket még az a körülmény is hátráltat a minél tovább történő fennmaradásban, hogy számos ok miatt az emberek várható élettartama folyamatosan csökken. S miközben szinte kizárólag a betegek távoznak, a születések száma csökken.

Semmivel sem kisebb gond az úgynevezett belső migráció. A szakemberek állítása szerint 2050-ig Vajdaság „elveszíti” polgárainak húsz százalékát, míg a dél-keleti régióban a jelenlegi lélekszám negyven százalékkal csökken. Az is riasztó előrejelzés, hogy az évszázad végéig Szerbia huszonöt körzetéből tizennyolcban megfelelőzik a lakosok száma. Az már most tény, hogy elsősorban a hegyi falvak túlnyomó többsége kihalásra van ítélve, de az ilyen jellegű fogyatkozás bennünket, vajdaságiakat sem kerül el. Ékes példája ennek Székelykeve, ahol hatvan-hatvanöt évvel ezelőtt nagyjából négyzerötszázra volt tehető a lakosok száma, napjainkban pedig ennek még a harmada sincsen. A hozzá hasonló helyzetben levő településeken valósággal rettegnek egy esetleges, valós adatokat mutató népszámlálástól, hiszen ki fog derülni, hogy egyre nagyobb a baj.

Szerbia egyes vidékein már most 150-200-ra tehető azoknak a falvaknak a száma, amelyek –szó szerint – teljesen kihaltak, ezerötszázban pedig csupán néhány őslakos lézeng, a megüresedett házakat a nagyvárosi zajtól menekülők olcsón felvásárolják, és hétvégi házként használják.

Az okokról nálunk sokkal okosabb emberek már évek óta mélyreható vitát folytatnak, de azt csak kevesen hajlandók elismerni, hogy ebben a negatív folyamatban könyékig benne van a mindenkori államvezetőség keze is. Ugyanis számos – főleg hegyi – településen a közművek nagyobb része ismeretlen fogalomnak számít. Nincs út, villany, iskola, óvoda, bolt, orvosi rendelő, sőt sok helyen még kocsma sincs.

Érdekességként azt is el kell mondani, hogy az ENSZ illetékes szervezete az utóbbi hetven évben először készített kimutatást külön Szerbiáról és külön Koszovóról. Még ma is igen sokan meg vannak győződve arról, hogy az Ibar folyótól délre leginkább sokgyerekes családok élnek. Nos, az időszerű adatok egészen mást mutatnak. Ott is divattá vált az egykézés, és ennek következményeként a születések száma még egy egyszerű „újratermeléshez” sem elegendő. Ezt az is tetézi, hogy sok más balkáni országgal együtt igen kifejezett az elvándorlás. Bizonyos kimutatások szerint minden harmadik koszovói származású gyerek külföldön születik. Nem kell tehát attól tartani, hogy a (volt) déli tartomány albán nemzetiségű polgárai demográfiai úton fogják meghódítani egész Szerbiát. Erről már szó sincs. Mi több számukra is legalább akkora gondot jelent a népességcsökkenés, mint Európa mindegyik államában.

A létszámcsökkenés és a lakosság elöregedése magával hozza az úgynevezett aktív munkaerő fogyását is. Mi azonban aligha reménykedhetünk abban, hogy százezerszámra érkeznek hozzánk a nálunk szegényebb országokból a munkások, hiszen csupán az indiaiakra, a nepáliakra, a kubaiakra és az üzbégekre számíthatunk, mivel ott érezhetően alacsonyabb az életszínvonal. Ez azonban gyenge vigasz, hiszen az előrejelzések szerint az évszázad közepén Szerbiának a legjobb esetben is csak ötmillió lakosa lesz. Ebből hárommillió Belgrádban, egymillió pedig Újvidéken fog élni. A maradékon fognak osztozkodni a kisebb városok, ami azt jelenti, hogy a vajdasági 1,4 millió és a közép-szerbiai 3 millió hektár termőterületen kiürült falvakban csak elvétve fogunk embert látni.

…és akkor ki fogja a földet szántani?

BOTH Mihály