Egy korabeli vicc szerint a NATO légitámadásait követően, 1999 végén amerikai jószolgálati küldöttség látogatott Belgrádba. A békepárti aktivisták az okozott károk és az áldozatok miatt sajnálatukat fejezték ki, és arra kérték a vendéglátóikat, tegyék lehetővé számukra a károsultakkal való személyes találkozást. Čačak városába mentek, ahol a híres, porszívóiról és tűzhelyeiről ismert gyár egyik munkásának szerény otthonába is ellátogattak. A házigazdával beszélgetve az egyik amerikai megkérdezte tőle, miért nincs se tűzhelye, se porszívója, mire a munkásember őszintén elmondta: „Hazalopkodtam az évek során sok alkatrészt, de amikor megpróbáltam azokat összerakni, mindig csak harckocsi vagy aknavető sikeredett…”

Az üzlet

A tréfásnak szánt akkori történet megalapozottsága nem lehetett kérdéses, hiszen köztudott volt, hogy fegyvereket (is) gyártanak abban a gyárban. Sőt, ahol kellett, azt is tudták, hogy melyik szerbiai városban vannak fegyvergyárak, és melyikben milyen gyilkos eszközök és szerszámok készülnek. A néhai Jugoszlávia felbomlását, illetve szétverését követően éppen ebben az egykori tagköztársaságban maradt a legtöbb ilyen „céleszközöket gyártó üzem”. Az eufória nem véletlen, hiszen szerbül namenska industrija az iparág elnevezése. Mostanság már azt is tudhatja a hazai közvélemény, hogy közvetlenül mintegy 25 ezer, közvetve pedig ennél kétszer több embert foglalkoztatnak a fegyvereket és lőszert gyártó szerbiai gyárakban. Ilyenkor az átlagos családtagok számát is figyelembe véve mintegy 150 000 ezer polgár számára biztosít tehát megélhetést a rakéták és aknák, továbbá a puskagolyók gyártása ebben az országban. Más kérdés, hogy a termékeik jó részét külföldre szállítják, és hogy ez a fegyverkivitel korábban állami monopólium volt. Külön cég foglalkozott vele, a politikum és az állami intézményrendszer csupán az engedélyezéssel bajlódott. Néhány éve aztán élelmes fegyverkereskedők éreztek rá a nagy lehetőségre, és az errefelé közismert módon, lekenyerezéssel, csúszópénzekkel, rokoni és baráti kapcsolatok révén kieszközölték, hogy ők is bekapcsolódhassanak az üzletbe. A legismertebb ilyen fegyverkereskedő az a Slobodan Tešić, aki nyeresége egy részét az általa szimpatikusnak tartott hatalmi pártnak juttatja. Nyílt titok ez már évek óta, ahogy az sem ismeretlen tény, hogy melyik itteni politikus édesapja ügyködött a valjevói Krušik vezetőségében. (Neveket azért sem illik említeni, mert az öregúr időközben elhunyt.) Az üzlet azonban felvirágzott, idővel hasonszőrű külföldi (többek között cseh, bolgár és német) cégek is bekapcsolódtak a kereskedésbe, esetenként oly módon is, hogy a fegyverek és lőszer félkészen vagy részekben és kerülőutakon jutott el a partnerekhez, onnan pedig a megrendelőkhöz. Ismert egy különös, néhány évvel ezelőtti görögországi légi baleset története, amikor a Belgrádból indult fegyverszállítmány nem ért célba: az egyik valamikori szovjet tagköztársaságban bérelt teherszállító ugyanis a görög főváros közelében lezuhant, felrobbant és kiégett.

Közelbe és távolba

Ilyenkor természetesen „megsemmisülnek” a bizonyítékok, mindenki mindent tagad, és a tragédia gyorsan feledésbe merül, legfeljebb a szerencsétlenül járt gép személyzetének családtagjai emlegetik a hozzátartozóikat. Más a helyzet mostanában, amikor Ukrajnába és Izraelbe is bőven jut a szerbiai fegyverekből és lőszerből, és ezt már nyilvánosan is szóvá teszik az érintettek. Segítségükre van Szerbia elnöke is, aki néhány hete eldicsekedett azzal, hogy az európai országok közül egyedül Szerbia szállít hadianyagot a zsidó államba. Tényfeltáró újságírók aztán kiderítették, hogy alaposan megnőtt a szerbiai fegyverexport, bár gyakran csak kerülőúton, harmadik ország bekapcsolásával, és nem közvetlenül juttatják célba az ilyen szállítmányokat. Közel-Kelettől Afrikáig vannak megrendelők, és az oroszok immár nyilvánosan követeltek magyarázatot Belgrádtól, hogy „miért szállít fegyvereket Ukrajnába, mivel azok a szerb rakéták orosz földön orosz emberek életét oltják ki”. A moszkvai kormányszóvivő az utóbbi hónapban immár másodízben intézte kérdését a szerbiai államvezetéshez. Június 23-án aztán Belgrádban összeült a Legfelsőbb Védelmi Tanács, és a tanácskozás után az államelnök közölte: leállítanak minden fegyverexportot. A hadügyminisztérium másnap már hivatalosan is szentesítette az államfő által közölteket. (Errefelé ez így működik, akár nyugdíjemelésről, akár a kismamák támogatásáról, akár pedig ilyen nagy nemzetközi horderejű kérdésről van szó.) Megszólalt, persze, az elnök állásfoglalásait szorgalmasan szajkózó házelnök asszony is, elmondta, hogy sajnálatos dolgok a háborúk, de Szerbiában tízezrek megélhetése függ a fegyvergyártástól, az iparág nem számolható fel. A hadiipar tehát marad, és termel továbbra is, viszont itt ismét az államfő szavait kell idézni: a fegyvereket és a lőszert ezután csak a szerb hadseregnek szállítjuk. Az ígéret kapcsán több megfigyelő is kételkedésének adott hangot, mondván, hogy az elnök ígérgetéseit rendszerint csak kampányfogásként lehet értelmezni és értékelni. Mostanában egyébként sorra jelennek meg a térség sajtójában is a szerbiai fegyverexport méreteit és értékét taglaló írások. Foglalkoznak, persze, a célországokkal, a fegyverek vásárlóival is, a politikai összefüggésekkel, a Szerbia nemzetközi helyzetére gyakorolt hatásokkal. A megítélés semmiképpen sem kedvező, de aligha oldható fel egyszerűen az ellentmondás, miszerint a békepártiságot harsogva szállítjuk a gyilkos eszközöket a boldog és boldogtalan háborúzóknak, és az itteni fegyvergyárakban dolgozó tízezrek megélhetésének biztosításával érvelünk.

Tudjuk, persze, hogy ez csupán egyetlen az aranykor számos ellentmondása közül.

NÉMETH János