Bajban van az egyszeri szerb(iai) átlagpolgár. Van, ugye, az az ősrégi vicc a hűtlen feleségről, akit „tetten ér” a férj, és amikor felelősségre vonja a hölgyet, ő csak annyit válaszol neki: „Drágám, nekem hiszel, vagy a szemednek???”

Na, a szegény egyszeri szerb(iai) átlagpolgár most már nem is ezzel a dilemmával néz szembe, hanem azzal a kérdéssel, hogy melyik szemének higgyen: annak-e, amely azt látja, hogy Oroszország bizony morcos, amiért Szerbia fegyvereket szállít Ukrajnának (és ezt dokumentumokkal is bizonyítja), vagy annak, amely azt látja, hogy ennek még csak a feltételezését is elutasítják nemcsak a szerb kormány miniszterei, hanem egyenesen az államelnök is.

Miután meglehetősen gyorsan borította be a feledés jótékony homálya azt a furcsa nyári esetet, amikor egy szerbiai fegyvereket szállító ukrán felségjelzésű repülőgép lezuhant Görögországban, nem kis riadalmat keltve az ottani hatóságokban, február utolsó napjaiban egy orosz portál, a Mash arról számolt be, hogy „Oroszország polgárait Ukrajna felől szerb rakétákkal lövik”. A cikk szerint a Krušik fegyvergyárból származó fegyverek Törökország és Szlovákia érintésével jutnak el Ukrajnába. Az orosz portál értesülései szerint Szerbia háromezerötszáz, a Grad rendszerhez való rakétát egy kanadai vállalat közvetítésével Törökországba szállított, majd onnan Törökország Szlovákián keresztül juttatta Ukrajnába. A Mash egy videofelvételt is közzétett, amely állítólag egy pozsonyi raktárban készült, és amelyen a szerb fegyverek láthatók.

„Vajon tudják-e a szerbek, hogy kinek adták el a rakétákat? Ez nem világos. Értesüléseink szerint a kiszállítás február 4-én és 6-án történt. De hogy hány ilyen eset volt, arról csak találgatni lehet” – írta a Mash.

Az orosz hatóságok vártak néhány napot, majd március 2-án az orosz külügyminisztérium szóvivője, Marija Zaharova közölte, hogy „a legmélyebb aggodalmat” váltják ki Moszkvából a szerb fegyverek Ukrajnába szállításáról szóló információk. Zaharova közölte, hogy hivatalos állásfoglalást kértek az ügyben Belgrádtól, mert „ez túlságosan komoly kérdés az orosz–szerb kapcsolatokat illetően”. Elmondta azt is, hogy Moszkva „az esetből levonja a tanulságot”, de – saját magához képest szokatlan módon – biztosított némi egérutat is Szerbiának, hozzátéve a mondandójához, hogy „a tényekre kell támaszkodni”, nem lehet felindultan reagálni a hírre.

A szerb hatóságok kapva kaptak az alkalmon, egymás sarkába taposva cáfolták, hogy történt volna ilyen ügylet. Miloš Vučević, a véderőminisztérium vezetője még csak annyit mondott, hogy „Mi a konfliktusban álló egyik félnek sem adunk el fegyvereket és lőszert. Hogy a magáncégek mit csinálnak, az nem Szerbiára tartozik” – mondta a miniszter egy képviselői kérdésre válaszolva a parlamentben.

Ennek az okfejtésének az a legnagyobb szépséghibája, hogy a szerb törvények szerint a végső vásárló (ebben az esetben Törökország) csak akkor adhatja el a vásárolt cuccot, ha erre engedélyt kap a származási ország illetékes minisztériumától – esetünkben, ugye, Vučevićtől…

A miniszter persze beszélt arról is, hogy a szerbiai fegyveriparnak működnie és fejlődnie kell, joga is van eladni az áruját, ezt nem tilthatja meg neki senki.

Megszólalt külügyminiszter urunk, Ivica Dačić is, aki ugyancsak elmondta, hogy „soha egyetlen engedélyt sem adott ki Szerbia fegyverexportra, amióta elkezdődött a háború Ukrajnában, és nem szállított fegyvert egyik érintett félnek sem”. Tette mindezt egy sajtótájékoztatón, noha Zaharova szépen megmondta, hogy „nem a sajtóban vagy Telegram-csatornákon érkező bocsánatkérésre” vár, hanem hivatalos álláspontot a szerb fél részéről.

És aztán vasárnap végre megnyilvánult köztársasági elnökünk is, aki a maga keresetlen modorában közölte: aki azt állítja, hogy Szerbia Oroszországnak vagy Ukrajnának szállított fegyvert, az „hazudozó, besúgó, és szégyellnie kell magát, mert kárt okoz Szerbiának”. Kicsit kellemetlen, hogy mindezt egy dohai konferencián mondta, amelyet az ENSZ szervezett – de hát, Istenem, legalább a világ is látta, hogy milyen az, amikor Aleksandar Vučić „idegállapotba kerül”.

És hát tulajdonképpen ez nem meglepő. Moszkvában is látják, hogy Vučić már hosszabb ideje igyekszik „két, mi több, három széken ülni”, ahogyan azt Danilo Gurejev orosz politológus nyilatkozta egy kormánypárti orosz portálnak, hozzátéve, hogy őt nem lepné meg, ha az ukrajnai fegyverszállításra vonatkozó hír igaznak bizonyulna.

Vučić helyzete kényelmetlen, erről már többször is beszéltünk. Egyfelől az ország közvéleményét egy évtizede feltétel nélküli Moszkva-rajongásra kondicionálja, most viszont döntenie kellett oroszpártisága és a nyugati pénzforrások között. Az utóbbit választotta (tegyük hozzá: helyesen!), de ez Szerbia népében még nem igazán tudatosult. És amikor erre a nép ráébred, akkor a népnek is döntenie kell, hogy akkor most Putyinban hisz-e a továbbiakban, vagy Vučić szava marad a szent számára.

Szerbia mindeddig sikeresen kerülte el, hogy gazdasági szankciókat vezessen be Oroszországgal szemben – de már megkezdődött a nyilvánosság felkészítése arra, hogy ez változni fog (aminek nyilván nem csak a szerb vállalatok nem örülnek – de ez egy messzire nyúló, másik témakör…). Az, hogy Szerbia Ukrajnának szállít fegyvert, lényegében a szerb közvéleményt és Moszkvát bosszanthatja, kérdéses azonban, hogy milyen mértékben. Moszkva lassan és módszeresen közelítette meg ezt az ügyet. Egy február eleji szállítmányról február végén kezdett beszélni, s akkor is „csak a sajtóban”. Hagyott időt Belgrádnak, hogy reagáljon. Ezt a diplomácia nyelvén figyelmeztetésnek nevezik, egészen finom utalás arra, hogy „figyelünk, látjuk, tudjuk, hogy mit csináltok”.

Moszkvának pont mindegy, hogy egy országgal több vagy kevesebb szállít fegyvert Ukrajnának, de az valószínűleg fáj neki, hogy az eddig szófogadó beosztott éppen önállósulni igyekszik. Az igazi kérdés, hogy Szerbia népe hogyan értékeli ezt a pálfordulást.

És erre még nem tudjuk a választ.

KOCSÁNYOS Pálma