A 2022-es szerbiai népszámlálás a vajdasági magyarokra nézve katasztrofális adatokat eredményezett. Ez ténykérdés. A cenzus az elmúlt száz év legegyértelműbb és legnagyobb demográfiai fogyására mutatott rá, ami ezt a kisebbséget illeti. Habár úgy tűnik, a közvélemény már-már nyugtázta is a dolgot (mi mást tehetne, kérdezhetnénk), az elemzések sora még csak ezután következik.

Mivel a vajdasági magyar politikum különleges helyzetben van, ezért elkerülhetetlen, hogy ne vessük fel a népszámlálás kapcsán a politikai felelősség kérdését. Tény: gyakorlatilag már 1994 óta a Vajdasági Magyar Szövetség felel az itteni, etnikai alapú politikai érdekképviseletért. A párt „ambíciói“ a Magyar Szó 2011-es leuralása óta mondhatóak nyíltan teljességre törekvőnek, amelyben szép sikereket értek el. A VMSZ hatalma a szűk kisebbségi közegben már oly mértékű, hogy akkor is felvetődhetne a felelősség kérdése a népszámlálás kapcsán, ha az égvilágon semmit sem csinálna, csak körömpörköltversenyeket szervezne.

A helyzet viszont ennél sokkal egyértelműbb, legalábbis ezt hihettük eddig. Mert a második tény az, hogy a VMSZ verbálisan évek óta folyamatosan és aktívan rendkívül komoly erkölcsi felelősséget vállal a vajdasági magyar állapotokért. Ugyan részükről azt nyilvánvalóan egyetlenegyszer sem mondta ki soha senki, hogy a népszámlálási adatok nem fognak mínuszt mutatni, arra viszont joggal gondolhatott a választójuk, hogy a valódi ellenerő híján akadálytalanul megvalósítható politikájukkal legalább fékezik a folyamatokat. Kérdés, hogy a 70 ezres hiány belefér-e még abba, amit „fékezésnek“ mondhatunk.

Öt évvel ezelőtt már látszott, hogy a pártnak valahol egyáltalán nem mindegy, hogy áll a demográfiai mutató, amivel egy 2018 januárjában írt jegyzetemben (Mennyi az annyi? „Pártbeszéd” a vajdasági magyarság fogyásáról) foglalkoztam. Pásztor az aktivistáik által folytatott házaló kampány tapasztalatai alapján ekkor arról beszélt, hogy „sokan maradtunk”, és „még mindig közelebb vagyunk a 250 000-hez, mint a 200 000-hez“. Van egy angol kifejezés, amely szó szerint úgy hangzik, hogy valami „nem öregedett jól“ (this did not age well)… Persze Pásztor akkor hozzátette, nem azt állítja, hogy nem mentek el sokan, de a csökkenés nem 35–40 százalékos. Nos, azóta ezen a téren is okosabbak vagyunk, több mint 27 százalékos a fogyás. Ugyanakkor vegyük hozzá azt is, kérdés, hogy hány olyan ember szerepel a cenzus adatai között, aki már nem vagy, úgymond, csak félig él Vajdaságban. Azaz, ha szigorúan a lakónépességet vesszük, a pártelnök által emlegetett, alsó hangon 35 százalékos csökkenés sem tűnik távolinak.

A VMSZ elleni kritika éle nem a félresikerült demográfiai becslésekre szokott irányulni, sokkal inkább a párt által művelt hatalmi kultúrát szokta piszkálni. E tekintetben idézzünk egy Pásztor-interjúból, amelyet 2016 karácsonyán készített vele a Vajdaság Ma. A kontextusról annyit, hogy ekkorra sikerült – máig tisztázatlan körülmények között – zátonyra futtatni a Magyar Mozgalom köztársasági választási szereplését, ill. kiiktatni a szervezet vezetői közül Korhecz Tamást egy alkotmánybírói mézesmadzaggal. Mit mondott tehát Pásztor? Ezt:

„Még azok is tőlünk kérik és várják a segítséget, akik egy-másfél évvel ezelőtt egy másik politikai opcióban látták a potenciális segítségnyújtót. Ennek eredményeként jutottam abba a helyzetbe, hogy – mert fontos intézményről van szó – intéznem kellett a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar működésének feltételit, az épület további felújításának ügyét, a szabadkai Népkör épületének állagmegóvását és felújítását. Függetlenül attól, hogy e két intézmény embereinek egy része politikailag, emberileg nem volt korrekt sem hozzám, sem a VMSZ-hez. De a csata befejeződött, új helyzetet teremtett, ebben egy felelős közösségi vezetőnek a feladata – mert ebben a pillanatban én vagyok az, tetszik ez valakinek, vagy sem –, megpróbálja konszolidálni a viszonyokat, ügyeket intézzen, az előrehaladás érdekében, és én ezt fogom csinálni mindazokkal, akikkel lehetséges. Bennem nincs gyűlölet, sem revansizmus, túl tudok lépni az árnyékomon, és ezt nem csak mondatokkal tudom bizonyítani.”

Arra most csak utaljuk egy mondat erejéig, hogy a revansizmusra pont az idézet eleje és közepe jelenti a bizonyítékot. Ami most számunkra sokkal érdekesebb, az a „felelős közösségi vezető” önmegjelölés. Természetesen nincs ilyen előírt jog- és hatásköre Pásztornak sem a párt, sem a tartományi képviselőház elnökeként. Amire hivatkozik, az alapvetően egy jelképes és morális dimenzió – amennyire jól hangzik, annyira megfoghatatlan is. Noha először az „egy” határozatlan névelőt használja, a közbeszúrt megjegyzés már ott van a határozott „az” is, ami ugyan talán nem jelenti teljesen azt, hogy „egyetlen”, csak majdnem. A „tetszik ez valakinek, vagy sem” kitétel pedig nem más, mint a nyers erő fitogtatása.

Tehát még egyszer: „felelős közösségi vezető”. A képviseleti közéleti rendszernek mintha lenne egy ilyen dimenziója, hiszen a szavazatok többségének birtokában akár még gondolhatja is ezt egy kisebbségi politikus. Ha azonban így van, akkor miért nem felelős a „gondjaira bízott” közösség számarányának csökkenéséért is? Ha máshogy nem, legalább részben, hiszen senki sem vitatja a szerbiai és kelet-európai félperiféria átkait a jelenben és múltban egyaránt – utalt is rájuk a népszámlálás eredményeire reagáló május eleji VMSZ-közlemény. Ám olyan nincs, hogy egy szervezet és annak elnöke, amely a saját kis keretei között de facto teljhatalmat birtokol, ne legyen felelős egy bizonyos mértékig a kisebbségi létszám durva csökkenéséért. A felelős viselkedésbe akár még egy elnöki lemondás is beleférne – ha már a jelképek és az erkölcs talaján mozgunk. A VMSZ azóta persze előhúzta azt a mágikus érvet is, hogy ha ők nincsenek, még látványosabb lett volna a csökkenés. A pásztori VMSZ legfőbb jellemvonása azonban valódi miniautoriter erőként az, hogy nem gyakorolnak önkritikát. Így nincs is felelős. Legalábbis nincs a politikában, csak mindehol máshol. Ha a többségnek megfelelnek ezek az érvek, akkor erről ennyit.

VATAŠČIN Péter