„Éljen Szerbia, Oroszország és a Szerb Köztársaság!”

Ez a kijelentés a boszniai Bjeljinában hangzott el, egy pártösszejövetelen Milorad Dodik szájából, egészen pontosan április 14-én azzal a felütéssel, hogy mivel ott éppen nincsenek újságírók, nyugodtan lehet ezt mondani. A kijelentésről készült felvétel órákkal később már természetesen vidáman terjedt az interneten, mintegy újabb bizonyítékaként annak, hogy a boszniai szerbek vezetője egyre határozottabban tekint a szerb entitásra önálló államként.

Egyúttal megnevezve azokat az országokat, amelyeket a Republika Srpska önállósága letéteményeseinek tart.

Hivatalos megszólalásaiban, amikor tudatában van annak, hogy szavait a sajtó is közvetíti, Dodik rendszeresen ismételgeti, hogy Bosznia-Hercegovinának semleges álláspontot kellene képviselnie az orosz–ukrán háborúval összefüggésben. Az Ukrajna elleni orosz agresszió első pillanatától kezdve igyekszik megakadályozni, hogy Szarajevó az Ukrajnát támogató országok mellé álljon.

Ezen lényegében már senki sem lepődik meg Boszniában, elvégre Dodik és alárendeltjei hónapok óta akadályozzák a föderális állam intézményeinek tevékenységét. A Banja Luka-i parlament sorra hozza a döntéseket, amelyek a boszniai szerb entitás függetlenedését készítik elő.

Csak éppen erre mostanság nem igazán figyelünk. Pedig kellene.

Ugyanis nehezen képzelhető el, hogy a boszniai Szerb Köztársaság békében, csendben, nyugalomban tudna kiválni Bosznia-Hercegovinából. Ez mindenki számára, aki csak egyetlen pillantást is vet a térképre, egészen egyértelmű. És nem volt az olyan régen, hogy ne emlékezzünk rá, mit jelent egy háború Boszniában. Érthetetlen tehát, miért tettetjük vaknak magunkat, amikor Dodik ámokfutásáról van szó.

Annál is inkább, mert ezt a sportágat Dodik nem a saját erejéből űzi. A boszniai szerb entitás egy gazdaságilag szegény, mások anyagi segítségére szoruló térség, amely „erejét” elsősorban a fegyvercsörgetésből és a szerbiai pénzügyi támogatásból meríti.

Dodik ténykedését a világ lényegesen komolyabb figyelemmel követi, mint mi itt, a szomszédban. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és mások szankciókat vezettek be ellene, folyamatosan figyelmeztetik, hogy mit kellene, és mit nem kellene tennie – egyelőre igencsak kevés sikerrel. Dodik láthatóan úgy van vele, hogy amíg bírja Belgrád és Moszkva mindenféle támogatását, addig nyugodtan szembemehet bárkivel.

És jó alapja van ezt gondolni.

A szerbiai parlamenti választásokat követően egyre komolyabb nyugati elvárás Szerbia felé, hogy végre eldöntse, ki mellett áll az orosz–ukrán háborúban: lehet ugyan kiállni Moszkva mellett, de az a nyugati pénzcsapok elzárását jelenti, és lehet az uniós álláspont mellé felsorakozni, ami ugyan Moszkva nemtetszését fogja kiváltani, de Oroszország messze van, a haragjának szele is kevéssé érezhető.

Belgráddal szemben támasztott nyugati elvárás az is, hogy tartsa kordában Milorad Dodikot, harciasságát, Bosznia szétverésére irányuló kísérleteit. A jelekből ítélve azonban erre Aleksandar Vučić, Szerbia mindenható ura vagy nem képes, vagy nem hajlandó.

Április közepén, egyetlen nappal a Szerbiát, Oroszországot és a Szerb Köztársaságot éltető mondat elhangzását követően Vučić találkozott Dodikkal, a boszniai szerbek vezetője elpanaszolta neki, hogy rá és Banja Lukára nagy nyomás nehezedik a boszniai belpolitikai téren. A két politikus természetesen egyetértett abban, hogy a szerb nép mindkét országban nagy nehézségekkel szembesül, és abban is, hogy Belgrád és Banja Luka kapcsolatai soha nem voltak erősebbek. Mi több, Vučić megüzente Christian Schmidtnek, a nemzetközi közösség boszniai főmegbízottjának, hogy „Szerbia nem fogadja el, és nem fogadhatja el a bonni meghatalmazások alkalmazását”.  (Az említett bonni meghatalmazások egy 1997-es döntést fednek, amely meghatározza a főmegbízott hatásköreit, többek között azt a jogosultságát is, hogy leváltsa azokat a tisztségviselőket, akik megszegik a törvényi kötelezettségeiket és a Daytoni Egyezményt, illetve, hogy kulcsfontosságú törvényeket léptessen hatályba. Banja Luka álláspontja szerint Boszniában már főmegbízottra sincs szükség, azonban a nemzetközi közösség, valamint a horvát–bosnyák entitás nem így látja.) Vučić és Dodik azt is leszögezte, hogy egységes álláspontot képviselnek az európai politikai kérdésekben.

Vučić ezzel egészen egyértelműen szembehelyezkedett a Nyugattal. Egy ilyen szembehelyezkedés pedig akár „vagánynak” meg „keménynek” is tűnhet, de Szerbia egészen egyszerűen nem jöhet ki jól egy ilyen helyzetből.

„Úgy tűnik, Dodik sokkal inkább a Vlagyimir Putyin által nyújtott támogatásra alapozza a pozícióját, mint arra, amit Vučićtól kap. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen Dodik lényegében ballaszt Vučić számára abban a pillanatban, amikor a szerb államfő éppen megpróbál változtatni a külpolitikáján, amikor vissza akar térni ahhoz az állásponthoz, amelyet Szerbiának képviselnie kell – ez pedig a nyugati pozicionálás” – mondta az N1-nek nyilatkozva Boško Jakšić külpolitikai elemző.

Dodiknak a keménykedés százötmillió eurós uniós segély megvonását eredményezte.

És ezt nem pótolja az a harmincmillió eurós támogatás sem, amelyet Magyarország ad a szerb entitásnak „gazdaságfejlesztési program” keretében, amit Szijjártó Péter magyar külügyminiszter jelentett be, akinek a magyarországi parlamenti választások után az első útja Dodikhoz vezetett. Ez ugyancsak vet fel kérdéseket, amelyekre a közeljövőben vélhetően nem kapunk válaszokat. Az első, ami eszünkbe jut, hogy miért is kell ilyen bőkezűen támogatni az anyaországi és a vajdasági magyar adófizetők pénzéből Dodik fegyvercsörgetését? A Moszkva–Budapest–Belgrád–Banja Luka „tengely” építésének szükségessége egyébként is több kérdést vet fel, mint amennyi választ lehet rá találni.

De hogy egyik sem szolgálja sem a térség biztonságát, sem annak anyagi fejlődését, az egészen biztos.

KOCSÁNYOS Pálma