Harminc év alatt volt idő elgondolkozni mindazon, ami a múlt század kilencvenes éveiben térségünkben lejátszódott, és persze, esetemben legfontosabb helyen mind a mai napig az esztelen testvérháború, annak előzményei, illetve következményei állnak.
Nem kívánok belebonyolódni az előzményekbe, hiszen arról már ki tudja, hányszor lejegyeztem ezt-ezt, most maradok az erőszak- és háborúellenes megmozdulások értékelésénél, de mindezt – nagy valószínűséggel – csak azért teszem, mert igencsak megváltoztatta az életemet. Igaz, még gondolni sem mertem arra, hogy a kezdeti háborúellenes megmozdulásokat (és most jön az első értékelés: hőbörgéseket) követően bekövetkezett betegségem, a stroke – nem a valódi agyvérzés, hanem „csak” az agysejtek egyik részének elhalása, amit a hétköznapi életben agyalágyulásnak becéznek az egyszerű emberek – miatti lebénulásom miatt tudom-e folytatni ezt a tevékenységet. De menjünk sorjában, talán valamiféle összehasonlítás alapján még az értékeléshez is el tudok jutni.
Mindazok, akik bíztak abban, hogy elkerülhető a háború, igencsak csalatkoztak, mert az 1991-ben megrendezett szlovéniai, majd horvátországi népszavazás eredménye bebizonyította, az ott élők óriási többsége nem kíván a Milošević által a háttérből irányított szövetségi államban élni. Ráadásul bekövetkezett még két olyan esemény is, mint a Jugoszláv Néphadsereg csúfos veresége (és lefegyverzése) a vadászpuskákkal „felszerelt” szlovén területvédelmi egységektől, illetve az augusztusban lejátszódott likai „rönkforradalom”, ezeknek pedig a nacionalista szerb vezetés szerinti „logikus” következménye csak az lehetett, hogy fegyverrel kell megvédeni Jugoszláviát (az én logikám szerint pedig: a szerb nép hegemonizmusát).
Megkezdődött a tartalékosok mozgósítása, erre pedig a nem sokkal előbb létrejött Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (ma már látom) igencsak gyermeteg módon reagált, közleményük lényege az volt: a futárok ne találjanak otthon, ha mégis megtalálnak, ne írj alá semmit! Az ilyen hozzáállásnak köszönhetően jelentkezett az első spontán ellenállás Kispiac településen már szeptember elején. Habár nem találták meg mindazokat, akiknek kiküldték a mozgósítási parancsot, a katonai illetékesek nem tudták feltölteni a kiküldött két autóbuszt, mégis az egyiken Szabadkára, a kaszárnyába szállították a pár tíz fiatalembert, majd az ígéreteikkel ellentétben már másnap (a többi környékbeli településen begyűjtöttekkel együtt) elszállították a még csak fel sem fegyverzett tartalékosokat Horvátországba. Ami biztos, az összegyűlt falusiak (főleg a „befogottak” rokonsága) hiába tiltakozott, hiába szerette volna elállni a busz útját, nem sikerült. Hozzá kell adni még, egyedül tőlem szerettek volna segítséget kérni, de már csak akkor, amikor a „szállítmány” elhagyta a falut.
Érdekes, ezt követően megváltozott a „toborzás” stratégiája. Mivel tudták, hogy a betervezett tartalékosok létszámát nem tudják biztosítani, így az állami és társadalmi vállalatok „hatalomhű” igazgatóik segítségével körbevették a cég telephelyét, majd a listán szereplőket elrabolták onnan, de ezeket nem azonnal szállították a kaszárnyába, egy kinevezett gyűjtőhelyre kerültek, ide szállították a más helyeken összeszedett „önkénteseket” is, amikor pedig betelt a létszám – meg is kapták a dicséretet, a vajdasági magyarok a részarányuktól sokkal nagyobb számban tettek eleget „polgári kötelezettségüknek” –, indultak a szállítóeszközök a katonai létesítményekbe, ahonnan másnap hajnalban már Horvátország volt az úti cél.
Valami hasonló történhetett Zentán, mert november 2-án a „begyűjtött” tartalékosok papírján az állt: öt napon át tartó kiképzésen kell részt venniük, azonban embertelen körülmények között, vizes szalmán, elhagyatott istállókban Tornyos közelében vártak az eseményre. A hozzátartozók (főleg az anyák) negyedikén ráuntak a várakozásra, másnap reggel az ő vezetésükkel a szakadó esőben Zentára, a városháza elé vonultak gyalog. Erről a későbbiekben egy kicsit részletesebben fogok írni, de maradjunk még a stratégia változásánál.
A helyi katonai illetékesek rájöttek, ez a módszer sem biztosít számukra eredményt, el fog maradni a vállveregetés, ezért a következőt ötlötték ki. Mivel a központól már egy-két héttel hamarabb megkapták, hány „ágyútölteléket” kell biztosítaniuk, ezért ennek a számnak három- vagy négyszeresére állítottak ki mozgósítási behívót, azonban ennek alkalmazása is befuccsolt, aminek ékes bizonyítékai az 1992 áprilisában és májusában kirobbant ómoravicai és az oromhegyesi történések. Ha valaki nem emlékszik, Oromhegyesre az év áprilisa végén több mint 220 mozgósítási parancsot szerettek volna eljuttatni, azonban az egyik futár ezt megtagadta, egy másikat pedig jó elagyabugyáltak, ami miatt nem teljesíthette a ráerőltetett feladatot.
De térjünk vissza Zentához. A beérkező fiatalokat és rokonságukat óriási tömeg várta a városháza előtt. Valójában ehhez a naphoz kötöm az egész írásomat, mert ezzel szeretnék megemlékezni a jeles (holnapi) napról, azaz a 30 éves évfordulóról. Részletesen nem fogok kitérni az eseményekre, azok megtalálhatók az 1. lábjegyzettel jelölt dokumentumban, olvashatnak róla egy zentai fiatalember munkájában2), de azt sem szeretném, hogy részrehajlóan kisajátítsam a megemlékezést, mint egyesek (legyenek azok magánszemélyek vagy politikai szervezetek3).
Remélem, november 5-én 17 órakor megjelennek a Zentán megszervezésre kerülő megemlékezésen, aminek „hordozói” Vicei Károly irodalmár, akkori résztvevő, valamint a belgrádi Nők Feketében békeszervezet!
BALLA Lajos
_________________________
