Az oktató-nevelő intézmények számára az utóbbi évtizedben egyre nagyobb gondot jelent a tanulók magatartásának elfogadható keretek között tartása. Nemcsak a tanórákon és a szünetekben, de tanításon kívüli időben is tapasztaljuk, hogy a fegyelmezetlenség mértéke és megnyilvánulási formái nagyon megváltoztak, és ez aggodalomra ad okot.

Az iskolán belüli és kortársi erőszak különféle eseteiről rengeteg szó esett már ezeken a hasábokon. Most nem is elsősorban az erőszakos cselekményekről szeretnénk írni, hanem azokról a magatartásformákról, amelyek megnehezítik, olykor ellehetetlenítik a mindennapi iskolai munkát, kockázatot jelenthetnek a közrendre, zavarják mások nyugalmát, hátrányosan befolyásolják a közösség hangulatát stb.

A oktató-nevelő munka egyik legnagyobb kihívásának mindig a fegyelem fenntartása számított. A fiatalokra jellemző, hogy feszegetni igyekeznek a lehetőségeik határait, lázadnak a szabályok ellen, és megpróbálják valamilyen módon áthágni a tilalmakat. Ezt a – bármennyire furcsának is tűnik, természetes – törekvést mindenkor olyan szinten kellene (és kellett is) tartani, hogy még ne korlátozza mások szabadságát, ne nehezítse meg a munkáját, ne okozzon kárt sem az egyénnek, sem a közösségnek, ne sértse mások személyiségét és jogait stb.

 Változó értékrend

A fegyelmi problémák az oktató-nevelő munka „bosszantó melléktermékei”, a fegyelmezetlen viselkedés azonban mindenkor a hatályos normák megszegését jelenti.

A XXI. század a felpörgetett élettempó és a gyors társadalmi változások időszaka. Kutatások szerint a hirtelen társadalmi változások alkalmával megnő a normaszegő magatartásformák száma. Ilyenkor sok ember létbizonytalanságba kerül, a közösségek összetartó kötelékei fellazulnak, az addig stabilnak hitt értékek és viselkedési normák kétségessé válnak. Erre a helyzetre sokan deviáns viselkedéssel reagálnak.

Ha ehhez még társul, hogy egy közösségen belül eltérő normákat követő csoportok élnek együtt, az önmagában véve is deviáns magatartást eredményezhet. A normaszegő viselkedés voltaképpen az, amit a közösség annak nyilvánít. A negatív címke hatására a normaszegő viselkedés könnyen az énkép részévé válik, és ún. deviáns identitás alakulhat ki.

Az iskola mindenkor a társadalom leképeződése „kicsiben”. A társadalmi normák nemcsak befolyásolják a gyermekek viselkedését, de egyfajta mintául is szolgálnak.

A „jó fiú”, „jó kislány” helyébe a „vagány srác” és a „menő csaj” mintája lép. Ehhez társadalmi megerősítés is társul, hiszen a média, a közbeszéd, a közösségi oldalak elsősorban ezeket a trendinek tartott értékeket helyezik előtérbe. Ez nem okvetlenül jelenti, hogy a sikerélmény fő mértéke az iskolában kiérdemelt dicséret. Jelentősen megváltozott a fiatalok által választott példaképek sora is. Az általuk képviselt normákat a gyermek azonosulás útján igyekszik elsajátítani, a virtuális tér pedig óriási „segítséget” jelent neki ebben.

Jelentősen megváltozott az információk elérhetőségének lehetősége, és átrendeződött az ismeretek „érdekességének” rangsora. Nem olyan régen még a tanórán kínált új információk, változatos feladatok megfelelő elosztása alkalmas volt a tanulók figyelmének ébren tartására, és ez szükségtelenné tette a „fegyelem” külön fenntartását. Ma már sokkal több irányba pásztázik a gyermekek figyelme. Egyidejűleg számos dologra próbálnak koncentrálni, a célzott figyelem „unalmassá” válik, és ez másféle tevékenységre sarkallja őket, ami gyakran a megszabott normák (legyen csendben, figyeljen oda, ne zavarja a társait stb.) áthágásához vezet.

Következmények nélkül

A negatív közösségi minták követése azonban nemcsak diákcsínyeket, enyhe szabályszegéseket, de olykor súlyos következményekkel járó cselekményeket eredményez. Emlékezzünk vissza pl. a nagy felháborodást és jogos aggodalmakat keltett nyári belgrádi esetre, amikor nyolcadikos ballagók randalíroztak a városban, és százezres nagyságrendű károkat okoztak üzletekben, közterületeken. Akkor az érintett iskola igazgatója azt mondta: a fiatalok magukénak vallják és követik a televízióban, a valóságshow-kban és a stadionok lelátóin látható viselkedést.

A várható következményeknek alig vagy egyáltalán nincs visszatartó ereje. A gyermek- és ifjúságvédelem jelenlegi szintjén érdemi következményekre nem is igen kell számítaniuk, és ez az egyik meghatározó körülmény lehet a normaszegő magatartásformák elszaporodásában.

A pedagógusok okkal panaszkodnak, hogy a személyes kisugárzáson túl szinte semmilyen eszközük nem maradt a fegyelmezetlenség kezelésére. Itt most nem a testi fenyítés tilalmára gondolunk, bár a „makarenkói pofon” tulajdonképpen csak a 2013-as törvénymódosítás alkalmával vált tilos és büntetendő pedagógiai eszközzé. Sok embertől hallani ma is erre célzó „Bezzeg, amikor…” kezdetű mondatot.

A következmények közül meghatározó helyen kellene állnia a személyes bűntudatnak, a család vagy a nevelőtestület előtti felelősségvállalásnak, a normaszegés miatti szégyenérzetnek. Ezeknek a negatív érzelmeknek erős visszatartó ereje lehetne, ha megfelelően ki tudnának alakulni a gyermekek értékrendjében. Csakhogy a közösségi minta mást kínál. Ennek okai pedig a fentebb említett társadalmi változásokban, közösségen belül eltérő normákat követő csoportok megjelenésében és az ún. „negatív énkép” kialakulásában keresendők.

Ez viszont a felnőtt társadalom felelőssége. A gyermekek ma is azt teszik, amit mintaként maguk előtt látnak, és amit kellemetlen vagy hátrányos következmények nélkül megtehetnek.

És teszik mindaddig, amíg megtehetik.

BERETKA Ferenc