Bármilyen kis ország számára egy másfél millió euró értékű szerződés nem jelent különösebb gondot, hiszen ennél sokkal nagyobb összegek fordulnak meg a nemzetközi pénzpiacon. Okkal tehető fel tehát a kérdés, hogy mi az oka a politikai csúcs felháborodásának, amikor a nyilvánosság tudomás szerez ilyesmiről.

Emlékeztetőül el kell mondani, hogy arról a „fű alatt” megkötött szerződésről van szó, amellyel a belgrádi vezetés megbízott egy norvég céget, hogy felmérje Szerbia energetikai helyzetét, valamint javaslatokat tegyen a helyzet javítása érdekében.

Magában véve egy ilyen megbízatás nem jelent gondot, hiszen gyakran megesik, hogy egy ország vezetése, rendszerint kényes ügyekben, külföldieket kér fel ellenőrzésekre vagy tanácsadásra. Az ilyesminek elsősorban az a célja, hogy a feladatot semleges cég végezze, amely munkájára nem lehet hatással a politika. Ez a feltételezés azonban sok esetben sántít, hiszen napjainkban nincs az életnek olyan pontja, amelybe a politika bele nem avatkozna. A norvég vállalattal kötött szerződés esetében is – természetesen mélyen a háttérben – felfedezhető a politikai elit eleddig titkolt szándéka. Az aláírt papírra ütött „top secret”, vagyis a „szigorúan titkos” pecsét akár azt is jelentheti, hogy ezzel az illetékes szervek, esetünkben a kormány, elkerülte annak a kötelezettségének a végrehajtását, hogy nemzetközi versenytárgyalást írjon ki a feladatra esetleg pályázók számára, így közvetlen megbeszélés alapján is szerződni lehetett. Ez azonban felvetheti akár a megvesztegetés gyanúját is, hiszen, ha csak ketten ülnek a tárgyalóasztalnál, nem tudni, hogy milyen mértékű „visszaszámlázásban” állapod(hat)tak meg.

Az ellenzéki érzületű szakemberek azonban arra is célozgatnak, hogy az állapot felmérése és a szükséges átszervezési és egyéb, hatékony intézkedési javaslatok mögött akár az is állhat, hogy az ország vezetése a Szerbiai Villanygazdaság magánosítását igyekezik előkészíteni. Ennek azonban ellentmond a tény, hogy az országos (és helyi) szintű közvállalatokban általában a politikai téren történő „osztozkodás”, vagyis a kevés (vagy semennyi) munkával járó, de jól fizető munkahelyek megszerzéséből kimaradt pártkatonák mintegy jutalomfalatként munkaszervezetekben lelnek menedékre.

Emlékeztetőül mondjuk el, hogy néhány évvel ezelőtt már történt egy kissé hevenyészett felmérés a villanygazdaságban. Akkor megállapították, hogy a huszonhétezer alkalmazott kétharmadára gyakorlatilag nincs is szükség, ahogy arra sem, hogy országos szinten nem kevesebb, mint százötven igazgató terpeszkedjen a bőrfotelokban. Az igazgatói tanácsosokról nem is szólva. Különben is közismert tény, hogy az utóbbiak mondvacsinált munkahelyi feladatok „végzéséért” veszik fel a tetemes összegű fizetésüket. Ők lényegében azért lettek tanácsosok, mert korábban igazgatóként – finoman szólva – kifogásolható teljesítményt nyújtottak, s politikai hátterük miatt nem lehet őket egyszerűen kirúgni. Nálunk! Jogilag rendezett és viszonylag jól szervezett országokban és cégekben nem ritka eset, hogy egyik napról a másikra utcára kerülnek a munkafeladatukba belebukott vezérek és vezérecskék.

Azt, hogy egy vezető tisztségben levő havi bevétele mennyire független a teljesítményétől, kiválóan példázza a Srbijagas igazgatójának esete. Ő ugyanis egyszerre legalább négy vagy öt helyről kap busás tiszteletdíjat, de az igazgatói fizetése sem elhanyagolható. A nem rezsimhű lapok oldalán már többször találkozhattunk a nevével és azzal a ténnyel, hogy havonta 25–30 ezer eurót vagy ennek dinárértékét könyvelheti el a családi költségvetésében. Ugyanakkor a Srbijagas évente akár félmilliárd euró veszteséget is „termelhet”, amit a kormány a költségvetésből, tehát a mi adó címén befizetett pénzünkből folyamatosan pótol – és ezért eleddig még csak egy „ejnye-ejnye” figyelmeztetést sem kapott. Mellesleg ő a szocialisták vajdasági elnöke.

Éppen ezért álságosan hangzik a Fő Megmondóember és a holdudvarában fontoskodók szájából a folyamatos melldöngetés, hogy Szerbia komoly, felelősségteljes, megbízható… stb. ország, s az állami pénzekkel a vezetői átlátható módon gazdálkodnak. A norvég szerződés azonban ennek pont az ellenkezőjét bizonyítja.

A különféle külföldi megbízatások címén kifizetett s a jövőben is kifizetendő összeg mögött azonban megbújik egy „aprócska” probléma, nevezetesen abból a kérdésből adódóan, hogy a felméréseket, elemzéseket, a jövőbe mutató javaslatokat miért nem a saját, a politikusok által folyamatosan hangoztatott világhírű szakembereikre bízzák, hiszen ők esetleg jobban ismerik, vagy jobban kell ismerniük a honi körülményeket, mint a Skandináviából szalasztott közgazdászok és energetikai szakértők. Félő, hogy a válasz már néhány évtized óta egyértelmű: a hatalmi pártok, legyenek demokraták, haladók, szocialisták vagy népnemzetiek, nem rendelkeznek megfelelő káderekkel, hiszen a különféle, sokszor igen magas tisztségekre is pártalapon választottak jelölteket. Ezzel magyarázható az a tény is, hogy szinte az utolsó pillanatban alakult meg az új kormány, amelyben a nagyközönség számára igen sok ismeretlen névvel találkozhatunk. Persze, ez nem jelent sokat, hiszen a régiek, akik néhány évvel ezelőtt szintén az ismeretlenség homályából merültek fel, nem igazán alkottak maradandót az ország legfelsőbb végrehajtó szervében.

Ha a kormányalakítást, a közvállalatok igazgatóinak kinevezését és a külföldi szakemberek szerbiai feladatokkal való megbízását összesítjük, eljutunk a megállapításig, hogy valójában mi a Nagy Titok: az uralkodó pártokban szabad szemmel is látható megfelelő képzettségű és képességű káderek hiánya. Nos, ezt kell(ett) a „szigorúan titkos” jelzővel elrejteni az adófizető (és a más) polgárok elől.

BOTH Mihály