A szerbiai hatalomban részt vállaló magyar pártnak immár a második megbízatási időszakban is jutott államtitkári hely az oktatási minisztériumban. Vicsek Annamária kormányzati jelenlétének kétségkívül van némi hozadéka a még megmaradt magyar anyanyelvű oktatás szempontjából. Ez a szerepkör abban új és szokatlan, ugyanakkor népszerű is az érintettek körében, hogy látszatra lebontotta a kormányzat és az állampolgár, elsősorban a pedagógusok között húzódó bürokratikus falat, és az államtitkárral folytatott viszonylag könnyed kommunikáció révén bárki úgy érezheti: elérhető közelségbe került a fontos döntések helye, sőt „pertuban lehet” egy minisztériumi államtitkárral, aki meglehetősen nyitott a célközössége irányában. A legnépszerűbb közösségi médiában több saját oldalt, nyilvános és zárt csoportot tart fenn, amelyekben folyamatosan tájékoztatja követőit az általa fontosnak tartott dolgokról (a szakmaiak mellé persze rendre becsempészi az aktuális pártpolitikai kérdéseket is), de a tagoknak és követőknek szintén lehetőségük van saját bejegyzések közzétételére.

„Azért csináltam nektek ezt a csoportot, hogy megmutassuk, a Facebook nem csak maffiázásra és farmozásra használható. Ha van kedved velünk együtt gondolkodni, és mások véleményére is kíváncsi vagy, maradj a csoportban.” – írta a legnépesebb szakmai csoport indításakor.

Ha rajtad múlna

Január derekán a fenti csoportban az alábbi felhívást tette közzé: „Ha TE dönthetnél, ha RAJTAD múlna, mit változtatnál a vajdasági magyar tannyelvű oktatásban? Komolyan kérdezem, és kérlek benneteket, írjátok meg, mit javasolnátok, rövid indoklással. Kíváncsi vagyok, hogy mennyire gondolkodunk hasonlóan vagy különbözőképpen.”

A kérdés érdekes, és minden bizonnyal nem véletlen vetődött fel.

Mint ismeretes, a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesülete hetilapunkban is közzétett éves beszámolójában számos, a vajdasági magyar nyelvű oktatás aggasztó helyzetére vonatkozó állásfoglalást fogalmazott meg. A szöveg kapcsán érdemi észrevétel nyilvánosan nem hangzott el, még kevésbé indult bármilyen párbeszéd a megállapítások után, ellenben, mint a sajtóból tudjuk, az MNT legutóbbi ülésén „szóba került”, és egy sommás, de mereven elutasító félmondattal le is zárták.

Nehéz nem gyanakodni arra a burkolt szándékra, hogy még mielőtt a „hasonlóan vagy különbözőképpen” gondolkodás útválasztóján bárki is a véleménykülönbségek zákányos ösvényére tévedne, a kérdés kapcsán kialakuló közösségi „ötletrohammal” kijelöljék az azonos gondolkodás „igaz útját”.

Országos és külön gondok

A felhívásra csaknem másfél száz hozzászólás jelent meg. Bár a kérdésben hangsúlyos helyet kapott, hogy a vajdasági, magyar tannyelvű oktatásra vonatkozik, a vélemények, javaslatok, ötletek csaknem mindegyike szem elől téveszti ezt a fontos megkülönböztető jelzőt. Így a magyar tannyelvű oktatás sajátos kérdései helyett a szerbiai közoktatás néhány, évtizedek óta megold(hat)atlan problémáját, elsősorban a tananyag túlméretezettségét, az elsajátítandó (és jószerével szükségtelen) lexikális ismeretek tömkelegét, a tantárgyak nagy számát, a folyamatos tantervi változtatásokat, a sajátos nevelési igényű gyermekek oktatását (inklúzió) és nem utolsósorban a tanulók nyelvi készségeinek (írás, olvasás, beszéd) hiányosságait célozta meg.

Csupán néhány hozzászólás foglalkozott egy, tipikusan a magyar kisebbségi oktatás számára gondot jelentő kérdéssel, a szerb mint környezetnyelv oktatásával. Mint ismeretes, az MNT-nek volt egy kiváló kezdeményezése ezzel kapcsolatban, melynek bizonyos konkrét lépéseit meg is tette, ellenben olybá tűnik, hogy a tantárgy helyzetét érdemben változtató jogszabály-módosítást nem sikerült elérni.

„Volt néhány éve egy reformtervezete a szerb mint környezetnyelv tanításának. A szaktanárok képzésre jártak. Nem tudom, hogy a képzés maga pontosan mit adott át az új felfogású nyelvtanítással kapcsolatban (nyelvismereti jártasság szerint csoportokba sorolás, kommunikáció alapú nyelvtanítás már elsőtől stb.), de nem történt semmi változás.” – írja az egyik hozzászóló.

A magyar nyelvű tankönyvekre vonatkozóan is csak elvétve találni megjegyzést.

„Én az alsó osztályos tankönyveken változtatnék. Módszertanilag, tartalmilag és külalakilag is változtatni kellene. Magyar nyelven szinte semmi sincs (óravázlatok, tanmenetek, hanganyagok, digitális tartalmak, plakátok… stb). Folyton a magyarországi tankönyveket és feladatlapokat kell használnom, ha azt szeretném, hogy egy tananyagot jól begyakoroljunk és megértsenek a gyerekek.” – írta egy tanítónő.

Mások a tankönyvpótló vagy -kiegészítő kiadványokat hiányolták. Akik még emlékeznek rá, tudják, hogy anno tucatszám jelentek meg ilyen kiváló, hiánypótló kiadványok épp a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesülete, a Vajdasági Magyar Tankönyvtanács, nemkülönben az akkori Családi Kör hetilap szerepvállalásának is köszönhetően.

Bár ma elvileg országos pénzalap segíti a kisebbségi tankönyvellátást, a magyar nyelvű tankönyvek kiadása körül meglehetősen rendezetlen a helyzet.

Hol is szorít az a cipő?

A véleménynyilvánítás elvileg még nem zárult le, de újabb hozzászólás napok óta nem jelent meg. Sőt, olybá tűnik, konszenzus kezd kialakulni akörül, amit az egyik résztvevő mintegy összegzésként megfogalmazott: „A vajdasági magyar tannyelvű oktatás a szerbiai oktatás része is, vagy nem? A kettőt nem lehet egymástól függetleníteni, vagy rosszul értelmezem? Biztos vagyok benne, hogy a tanítás nyelvétől függetlenül mindannyiunkat szorít az a bizonyos cipő.”

Ez kétségkívül igaz, de az a „bizonyos cipő” a tanítás nyelvétől függően is szorít. Ha az „azonos gondolkodás” nem hagyja érezni a sajátosan kisebbségi, de attól még igencsak sajgó tyúkszemeket, akkor komoly baj lehet.

BERETKA Ferenc