Természetesen (többé vagy kevésbé) továbbra is mindannyiunkat foglalkoztat a kérdés: mi lesz a már több hónapja zajló szerbiai történések végkifejlete? Hova fut ki ez az egész?

Pillanatnyi helyzetjelentés: a hatalom most épp egy új kormány megalakításával – ezzel párhuzamosan zsarolással, fenyegetésekkel és egyre durvább verbális támadásokkal – próbál (újabb) időt nyerni. Ha ez sem jön be, majd jöhetnek az előrehozott választások – teszem hozzá én. Ugyanakkor az egyetemisták újabb akciókkal és megmozdulásokkal igyekeznek tovább táplálni a társadalmi elégedetlenség hullámait, és hitelt adni a követeléseiknek. Patthelyzet. Iszapcsata. Bemerevedett frontok. Elnézést a háborús szótárért.

Próbáljunk meg fogódzót keresni az élet egyik legnagyobb tanítómesterénél – egyben egyik legnagyobb közhelyénél –, a történelemnél. A kapásból vett példák azt mutatják, amikor egy társadalom legmobilisabb rétege, a fiatalok mozdulnak meg tömegesen, az azért nem múlik el következmények nélkül. Nem biztos, hogy ezek a következmények mindig tektonikusak, és persze az sem, hogy pozitívak, de következmények általában vannak.

Egyesült Államok, hatvanas évek, hippimozgalom: még ha közvetetten is, de végül a vietnami háború lezárásához vezetett. Franciaország, 1968, diáklázadások: De Gaulle akkori elnök arra kényszerült, hogy feloszlassa a parlamentet, és új választásokat írjon ki. Jugoszlávia, szintén 1968: ha rendszerváltást nem is, a diáklázadások az akkori viszonyok között jelentős társadalmi reformokat kényszerítettek ki az akkori hatalomból. Magyarország, 2014, internetadó: az egyre tömegesebb, főleg fiatalok által generált tüntetések nyomására végül Orbán Viktor arra kényszerült, hogy bejelentse, „az internetadó jelenlegi formájában nem vezethető be”.

Persze, elég görbe tükröt tartanánk magunk elé, és elferdített valóságot szemlélnénk, ha csak az úgymond „pozitív” példákat vennénk figyelembe.

Fehéroroszország, 2020, tüntetések: az akkori választási eredmények meghamisításának gyanúja miatt a több hónapig tartó ellenzéki tömegtüntetéseket Lukasenka elnök karhatalmi erői végül elfojtották. Az eszközök: könnygáz, gumibot, kábító gránátok, börtön. És a legbrutálisabb példa: Kína, Tienanmen tér, 1989. A társadalmi reformokért hónapokig tiltakozó egyetemistákat végül a Kínai Kommunista Párt parancsára tankokkal támadták meg. Szó szerint a saját gyerekeiket gyilkolták meg és taposták el. A halottak számára vonatkozó becslések kétszáztól tízezerig terjednek.

Nagy általánosságban tehát annyit állapíthatunk meg, hogy a tőlünk nyugatra fekvő országokban és civilizációkban a fiatalok megmozdulása valamilyen pozitív társadalmi változást generál, a tőlünk keletre fekvő régiókban pedig vért és fokozott elnyomást. Attól függően, hogy az épp aktuális vezér mennyire elvakultan hiszi azt, hogy ő a hatalom egyetlen igazi és felszentelt letéteményese.

Mi épp a két különböző civilizáció és hagyomány határmezsgyéjén, ütköző zónájában vagyunk. Épp ezért – minden lehetséges.

Tudom, nem lettünk okosabbak.

KÓKAI Péter