A szerb-magyar határátlépésekről szóló történetek többek önmaguknál. Az igazat megvallva gyűjteni kéne ezeket, mert sokkal többet elárulnak a mikrovilágunkról, mintsem azt elsőre gondolnánk.

Július közepe van, ami azt jelenti, hogy a vendégmunkások és a határ menti szokványos forgalom mellett eljött a hosszabb szabadságok és nyaralások ideje is. Bedugulnak az átkelőhelyek, üresben pöfékelnek a motorok, több óra hosszára dagad a várakozás – évek hosszú sora után úgy tűnik, a helyzettel a politika sem tud vagy akar kezdeni valamit.

Egy ideje már minden nyáron vacillálok azon, hogy a horvát határ felé kell kerülni, ha baj van a szerb–magyar szakaszon. Ha Hercegszántótól Rábéig két és fél órányi időre áll be a várakozás, akkor már érdemes megkockáztatni ezt a kerülőt, még akkor is, ha pár literrel többet kell löttyinteni a tankunkba.

Érdnél meghozom a döntést: Bezdán-Batina. Hát ki vagyok én, hogy ennyi év után ismét órákig beragadjak pár kilométerre a célponttól Tompánál, ahol a hírek szerint már hét kilométeres kocsisor várakozik a Szerbiába való bejutásra! Nem baj, most ravaszabb leszek, egyébként is imádom Baranyát és Drávaszöget, meg legalább a Mecseket is megpillanthatom a távolból. Az udvari-duboševicai átkelés problémamentes, hála Schengennek. Joggal bizakodok abban, hogy gond nélkül kelhetek át a Dunán Darázs felé átszelve a Drávaszögöt. Batinán csak öt autó várakozik, mondhatni, ragyogóak a körülmények, kezdek elmerülni az elégedettségemben. Három perc telik el, s jön a horvát rendőr – ám nem az iratainkat kéri. Másról van szó. A túloldalon nincs áram a szerb határőrbódéknál, mivel a múlt napi vihar tönkretette a hálózatukat. Csak a szerb vagy a horvát állapolgárokat engedik át, harmadik országbeliek mehetnek vissza Magyarországra, vagy próbálkozhatnak Gombosnál. Második napja nincs áram, korlátozva van a határátkelés a nyári szezon közepén, s erről sehol sem lehet találni hivatalos információt. Utólag is leellenőrizem a Szerbiai Autó-Motor Szövetség honlapját is, de nem említik a korlátozást. Mit van mit tenni, úgyis régen jártam Hercegszőlős meg Eszék és Erdőd felé! Az eredeti kilométerhez hozzá kell még tapasztani vagy 150-et, de kibírjuk, minden jó lesz.

Szerencsére tényleg szeretem annyira Drávaszöget és Nyugat-Szerémséget, hogy nem esett nehezemre megtenni az utat – ráadásul a fiam azóta is az eszéki T-55-öst emlegeti, amit maga alá gyűr egy „Fítyó”. Legalább láttuk ezt is, s még azt is túléljük, hogy ezúttal sem állok meg Eszéken. Most (is) sietünk.

A Drávával párhuzamos csapásirányban kelet felé haladva ma már másodszor érzem azt, hogy hát igen, jól döntöttem. Ebbe az érzületbe aztán ismét némely kétely vegyül, amikor a Gombos feliratot áthúzva látom az út mellett, egy nagy tábla pedig Vukovár irányába jelzi az „obilazak” irányát. Jó, nem baj, biztos Vera környékén átvezet az út Erdődnek. Nem így alakulnak a dolgok. Trepinjánál már világos, hogy itt egészen Vukovárig szól a jegyem. Közben a feleségem a távolból figyelmeztet, hogy megszívtuk már párszor a gombosi határt is – így még az is felmerül számomra, hogy elmegyek egészen Újlakig, ill. Palánkáig, de azért az avantúrák fizikai hosszának is vannak bizonyos korlátai. Mindenből csak az eleget, sosem a sokat! A kerülőt itt sem bánom túlságosan, szeretem Vukovárt és a fekvését, a 30 évvel ezelőtti tragédia pedig szakmailag érdekel… A Trepinjai úton fel is figyelünk a napi második T-55-ösre, majdnem meg is állunk, de ha így teszünk, ki tudja, mikor érünk Szabadkára. Mindenesetre egy-egy ilyen átsuhanás is inspirálja az embert, különösen Vukováron, meg az azt északnyugatról övező szerb falvakon keresztül. Vissza kell majd ide jönni…

Végre itt vagyunk a Duna-híd erdődi részénél. A kamionsor hiába hosszú, el lehet suhanni mellette, a horvát oldalon pedig csak 8-10 autó állhat előttünk. Minden rendben van… addig, amíg a horvát ellenőrzésen 10 perc alatt átjutva nem szembesülünk a hídon gyakorlatilag teljesen végignyúló kocsisorral. Hát ennyi, a határral szemben mit sem ér az emberi okoskodás. A szerb rendőrök itt úgy dolgoznak, mint magyar társaik odafönt – vagyis ráérősen. Két és fél órányi várakozás következik, ennyi türelemre van szükség ahhoz, hogy gombosi földre lépjünk. Két boszniai autós nem bízza a véletlenre a dolgot, a kocsisor mellett elzúgva valahol elöl furakodnak be a sorba. A többiek türelmesek, például a boszniai hátsó szomszédom, aki szerint várakozásunknak az az oka, hogy Vučić nem tud dönteni Putyin és az EU között – mivelhogy az EU-ban ilyen várakozásoknak nincsen helyük. Óvatosan megkérdezem, volt-e már dolga a magyar határrendszerrel, amire az a válasz érkezik, hogy ritkán jár arra. Jó, végül is igaza lehet a konstatációja magyar vonatkozásban is, hiszen Budapesten sem biztosak abban, hogy akkor most Putyinra vagy az EU-ra van szükségünk…

Hát így alakult, két és fél óra gombosi ejtőzés, és nagyjából 200 kilométernyi kerülő után ugyanúgy érünk Szabadkára, mintha kivártuk volna az ötórás tompai-kelebiai sort. Ám ez sem baj. Szeretem én Gombos mellett Doroszlót vagy Sztapárt is, az pedig élményszámba megy, hogy Zombor és Szabadka között immáron új aszfalton tarthatunk álmaink úti céljai felé.

A kerülő tehát nem sikerült a legjobban. Sebaj. Legközelebb Románia felé keresem a surranópályát, ott talán nagyobb szerencsém lesz. Bánát egyébként is a szívem csücske.

VATAŠČIN Péter