Régen a hangulatjelentések készítése és folytonos elemezgetése fontos eleme volt az ún. „társadalmi-politikai” munkának. Ezt kiválóan tudták és művelték a mindenkori párttagok, és a magamfajta partvonalon kívüliek rendre „bizonytalansági elemként” szerepeltek bennük. Nehezen hiszem, hogy pártberkekben manapság másképp mennének a dolgok, annál is inkább, mert évtizedek múltán és a demokrácia tombolása közepette is „bizonytalansági elemként” számolnak a hasonlókkal, még ha igazából nem is igen zavarják a közélet vizeit. Elég, ha bármilyen (akár egy apró fogalmazási) kérdésben „koncepcióba nem illő” félmondatos véleményt leírnak. Különösen, ha helytálló.

Évindító iskolai „hangulatjelentéseim” mögött semmilyen hasonló hátsó szándék nem bújik meg, csupán adaléknak szántam ahhoz, hogy megpróbáljuk megérteni az oktatásügy szövevényes rendszerét, amelynek megkerülhetetlen eleme a közvetlen résztvevők „hangulatának” vizsgálata. Ebben a záró írásban a háromszög harmadik csúcsán állókról lesz szó.

Küszködők és beletörődők

„Nem volt ám mindig így, mint manapság, hogy egyes iskolákban az úr a diák, a tanár pedig a beosztott – kezdi kissé retrográd stílusban az egyik internetes portál cikkírója –, amikor a gyereknek vannak kötelességei ugyan, amit vagy betart, vagy sem – de akár betartja, akár nem: jogai megvannak rendesen.  Ellenben tanára jogai arra korlátozódnak, hogy leadja az anyagot, lehetőleg hozza ki a legtöbbet a csemetéiből, joga van a számonkérésre, joga van a fegyelmezésre, a rend betartatására – de mindezt csak rózsaszín ködön keresztül, dédelgetve, kérve, halkan, csendben –, nehogy megsérüljön a diák lelke.” (www.anzix.hu)

Hányszor hallani hasonló, sőt e rezignált hangnál elkeseredettebb, olykor a tehetetlenség dühében vergődő mondatokat a tanári szobákban, amikor egyre többen érzik, hogy a jogok és kötelezettségek útvesztőjéből még nagy küszködések árán sem tudják megtalálni a kivezető utat, és a folyton falakba ütköző keresgélésben minden forduló újabb megalázó csapást rejt. A kívülállók elképzelni is nehezen tudják, olykor milyen súlyos verbális, sőt egyre gyakrabban fizikai inzultusnak vannak kitéve az iskolában dolgozók. Jóérzésű ember nem vállalja fel, hogy ezekből bármit papírra vessen. Ha olykor egy osztályfőnök, iskolapedagógus vagy intézményvezető szembesíteni kénytelen vele a vétkes diák szüleit, megdöbbenés helyett inkább a kétkedés jeleit látja rajtuk.

Valaki beletörődik, más küszködik, és van, aki lázad. De akinél „elszakad a cérna”, az biztos lehet benne, hogy a sorsa megpecsételődött.

Megfélemlítettek és pályaelhagyók

Damoklész kardjaként ennyi is elég lenne, de a valódi megfélemlítés bénító állapota az utóbbi évtizedben telepedett rá a szerbiai oktatásügyre. Az egy fedél alá kényszerített társadalmi, szociális és nem utolsósorban a tanulást súlyosan befolyásoló mentális és kulturális különbségek, a rosszul bevezetett, szakmaiatlan újítások, a pénzhiány, a generációk közötti szakadék, a jogok és kötelezettségek félreértelmezése mellett objektív körülmények is hozzájárultak ehhez. A vészesen fogyatkozó diáklétszám rengeteg intézményt állított komoly fennmaradási probléma elé. Tanítók, tanárok maradnak osztály és órák nélkül, és hirtelen a létbizonytalanság vákuumába kerültek, különösen azok, akik évtizedeket töltöttek a pályán viszonylagos biztonságban. Ehhez társult egy tudatosan generált jogszerűtlen állapot, az állandó munkaviszony létesítésének tilalma (létszámstop), amellyel az állam sutba vágta a saját munkajogi előírásait, és a közszférában dolgozók tízezreit lehetetlenítette el – ugyanakkor tág teret nyitott a pártalapú foglalkoztatásnak olyan emberek rovására, akik esetleg évtizedet töltöttek el jogszerűen a kényszerpályán.

Ennek és a társadalomban uralkodó visszás állapotoknak tudható be az is, hogy a pedagógusok tömegével kényszerülnek feladni a hivatásukat, sőt legtöbbjük a szülőföldön való megmaradás és boldogulás fennen hirdetett stratégiai célját olyannyira, hogy az így keletkező káderhiányt nehéz megfelelő képesítésű tanárokkal pótolni. Pártalapú foglalkoztatással meg végképp.

Akik látják a fényt az alagút végén

Új év, új remények. Talán nem csak azért, hogy mégse zárjuk ezt a sorozatot pesszimistán. És hogy megpróbáljuk elhinni: igenis, sejlik némi halvány fény az alagút végén, hiszen már az óév utolsó hónapjában megérezték a tanügyesek az állam őszinte törődését: a beígért béremelést megkapták. (Igaz, a reméltnél kisebb, de az ígéretekkel most egybevágó, 9 százalékos mértékben.) Ugyanakkor a régóta várt bértáblák bevezetése bizonytalan időre újfent lekerült a törvényhozás asztaláról.

És ami talán még ennél is fontosabb: az új esztendő első nyilvános megszólalásában maga az oktatásügyi miniszter jelentette be, hogy a szakszervezeti vezetőkkel folytatott megbeszélések után „az a cél, hogy az elkövetkező időszakban minél több olyan tanügyi dolgozó helyezkedhessen el, akik 2014/15-ös tanév óta várnak arra, hogy állandó munkaviszonyt létesítsenek”.

Ekkor került napvilágra, hogy a határozott időre foglalkoztatott dolgozók száma országos szinten 33 584, ami jóval meghaladja a legsötétebb sejtéseket is.

A pályázatok kiírása azonban továbbra is szigorú központi ellenőrzés mellett zajlik. A miniszter csak a foglalkoztatási tilalom 2014-es hatályba lépését jelölte meg határnapnak, bár a voltaképpeni létszámstop ennél jóval korábbra tehető. A szakszervezetek síkra szálltak azért, hogy az állandó munkaviszony létesítése során előnyt élvezzenek azok, akik régebb óta küszködnek ezzel az ellehetetlenítő állapottal. Az önkormányzatokban gőzerővel ügyködő különféle „tanácsnokoknak” és egyéb „főembereknek” viszont jókora listáik vannak az „érdemeik” ellentételezéseként munkára ácsingózó „káderek” nevével.

Választási évben választási hangulat várható. De hogy ez kit és mennyire „dob fel”, majd elválik.

BERETKA Ferenc