Érdekes kishírt közölt hétfőn a Magyar Távirati Iroda (MTI). Arról tudósított, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök tanácsadója Bécsben (?!) azt nyilatkozta a sajtónak: Magyarország, Szerbia és a boszniai Szerb Köztársaság kész a kulturális kapcsolatok fejlesztésére Oroszországgal.

A Magyar Távirati Iroda az orosz TASZS hírügynökségre hivatkozva tudatta: Mihail Svidkoj, az orosz elnök nemzetközi kulturális együttműködési tanácsadója az osztrák fővárosban számolt be az említett térségekben folytatott tárgyalásairól.

Svidkoj látogatásáról semmilyen formában nem számolt be sem a szerb, sem a boszniai szerb, sem a magyar sajtó – leszámítva ezt az MTI-hírt, amelyet a budapesti médiumok lényegében változtatás nélkül átvettek. Pedig az orosz elnöki tanácsadó nem kevesebbet állított, mint hogy Magyarországon egészen komoly intézmények egészen komoly vezetőivel találkozott: „Manapság, ha európai államokról beszélünk, akkor sok minden függ az adott ország vezetésének politikai álláspontjától. Ebben az értelemben nemrég Magyarországon tett látogatásom, ahol különböző minisztériumok és kulturális intézmények képviselőivel találkoztam, megmutatta, hogy Magyarországon készek feléleszteni a kulturális kapcsolatokat főként az orosz intézményekkel, s nem pedig az orosz kultúra magánszektorban található képviselőivel” – mondta Svidkoj, aki szerint „hasonló a helyzet Szerbiával és a boszniai Szerb Köztársasággal is”.

Az internetes keresés nem hozott eredményt, sem magyar, sem osztrák, sem szerb, sem boszniai szerb médiumban nem látható nyoma annak, hogy Svidkoj kivel, mikor és hol folytatott tárgyalásokat. A szerb sajtó ugyan tudósít az orosz elnöki tanácsadó egy tavaly januári látogatásáról, de annak, hogy a napokban járt volna errefelé, semmi nyoma. A tavalyi látogatás alkalmával interjút adott az RT Balkan portálnak (ez a Russia Today átnevezett változata), amelyben arról számolt be, hogy Szerbia és Oroszország azt tervezi: az idei év a két ország számára a közös kultúra éve lesz, hogy az Ermitázs kirendeltséget nyit Belgrádban, ennek főszponzora a Gazpromnyeft lesz, bővülnek a sport- és tudományos együttműködések, s hogy „amint az oroszok befejezik a Szent Száva-templom díszítését, építünk egy templomot egy Szerbiában elesett orosz hazafi tiszteletére”, ahogyan azt Aleksandar Vučić akkoriban megígérte.

Mindez szép és jó ugyan, miért ne lenne együttműködés a két ország kulturális intézményei között, az Ermitázs a szerbiai átlagpolgár számára körülbelül éppen annyira elérhetetlen, mint egy űrutazás, a belgrádi Szent Száva-székesegyház díszítése is meseszép, de még mindig nem fejezték be… Szóval nem ezekkel a dolgokkal van a baj.

Még csak nem is azzal, hogy (a jelekből ítélve) Oroszország kezdi belátni a soft power jelentőségét. A kifejezést először egy amerikai politológus, Joseph Nye írta le, még 1990-ben: szerinte a soft power azt a politikában is felhasználható erőt takarja, amely „rávesz másokat arra, hogy azt akarják, amit mi akarunk”. Nagyon leegyszerűsítve: „civilizációs vonzerőt”, jórészt kulturális befolyásokat takar, sorozatokat, filmeket, zenét, amelyek célja a kívánatos társadalmi berendezkedés, életforma bemutatása. Az Egyesült Államok a Coca Colával, a McDonalds-hálózattal, a Starbucks kávéival, Madonnával és a Netflix-sorozataival, illetve kiemelkedő tudást kínáló egyetemeivel, a tudás hozzáférhetőségének ígéretével vette át a világuralmat, vértelenül, pusztítás és tömeggyilkosságok nélkül. Elvitatkozgathatunk, hogy ez jó-e, hogy egészséges-e, de egy dolog tagadhatatlan: emberáldozatba nem került.

Talán Oroszországnak előbb is eszébe juthatott volna, hogy a soft power révén igázza le a világot – vagy legalábbis azt a részét, amelyet leigázandónak, magához tartozónak gondol, ha már mindenképpen le kell igáznia másokat.

Csakhogy.

A soft power, a „puha erő” vagy „lágy erő” lényege, hogy kívánatos világot kínál fel. Olyat, amely vonzó azok számára, akik nem olyanban élnek. Sokan szeretnénk úgy élni, ahogy az amerikai filmekben az amerikai életet ábrázolják: külvárosi kertes ház, grillezés a szabadban, mosolygó gyerekekkel, mozival, szórakozással, apró, mindennapos gondokkal, egzisztenciális problémák nélkül. Ezzel szemben mit tud felkínálni az orosz soft power? Hatalmas és csodálatos irodalmat, elképesztő zenei és építészeti örökséget, műkincsek lenyűgözőségét – csak éppen a mai ember számára vonzó mindennapokat nehezen. Kinek vonzó, hogy akár egy fehér papírlap felmutatása miatt is csattanhat a bilincs az ember kezén, hogy letartóztatják, ha rossz helyre megy mécsest gyújtani megemlékezésképpen, ha málladozó sokemeletes kaszárnyákba kénytelen hazamenni az ember, ahol az összes tévécsatornán ugyanazt bámulhatja, amikor pedig kikapcsolódni vágyik, és elmegy egy koncertre, akkor a színpadról ugyanazt kapja, amit a hírműsorokban, csak éppen megzenésítve, ritmikusan előadva?

Amit ma a mai orosz mindennapokról tudunk, mindennek nevezhető, csak vonzónak nem. Amit a ma kívánatosnak tartott orosz életmodellről tudunk, azt nem szívesen élnénk meg a saját életünkkel.

Ahhoz, hogy a soft power eredményes legyen, előbb azt kell elérni, hogy az általa felmutatott világ olyan legyen, amelyre magunk is vágynánk. Oroszországnak előbb azt kellett volna elérnie, hogy az általa kínált világkép mások számára is ideál legyen. Ezt elmulasztotta, majd a régi eszközökhöz, a fegyverekhez nyúlt, ölni, rombolni és pusztítani kezdett, a többi között templomokat, gyilkolni színészeket, énekeseket, tudósokat, festőket, de még az olyan játékfejlesztőket is, mint amilyen a Stalker című, nagy nemzetközi sikerű videójáték egyik atyja, Volodimir Jezsov volt, aki Bahmutnál vesztette életét.

A mostani orosz soft power kiterjesztéssel is éppen az a legnagyobb gond, hogy ellentmond a soft power lényegének: titokban, zárt ajtók mögött, szinte teljes elzártságban zajló tárgyalásokból nehezen lesz nagy befolyással bíró, átfogó és befogadó, kölcsönös kulturális kapcsolat.

Már ha egyáltalán ez volt Mihail Svidkoj európai látogatásának célja.

Ami erősen kétséges.

 KOCSÁNYOS Pálma