A világjárvány már a nevében is tartalmazza jellegét és jelentőségét. Átlagemberként figyelemmel kísérve a napi híreket nem nehéz arra a következtetésre jutnunk, hogy a földön talán nincs is olyan ország, amelyben a fertőzés nem változtatta volna meg az egészségügyi, politikai, gazdasági, szociális és még sok más állapotot. A kijárási tilalmak következtében a legerősebb országokban hanyatlásnak indult a gazdaság, hiszen a munkások kénytelenek voltak otthon maradni.

Ez a körülmény igencsak érzékenyen érintett több százezer (egyes becslések szerint 1,7 millió) szerbiai polgárt, akik eddig vendégmunkásként keresték a honinál nagyobb szelet kenyerüket. Mivel a munkahelyükön felfüggesztették a termelést, logikus, hogy ők fizetés nélkül maradtak, s már a járvány kezdetén tömegesen tértek haza. A külügyminisztérium – saját bevallása szerint – csak márciusban nagyjából harmincezer polgárunkat hozta haza. Persze, ezek között szép számban voltak azok a turisták, akik az általuk is ismert körülmények ellenére üdülni mentek, majd amikor kitört a járvány, a nagykövetségeken és a konzulátusokon könyörögtek, vagy éppen követelték, hogy segítsen rajtuk az ország.

Legtömegesebben azonban közúton érkeztek, mivel gyorsan belátták, hogy munka és bér nélkül nem lesznek képesek fizetni lakásuk (borsos) bérletét és a közüzemi számlákat. A családjuk létfenntartásához szükséges élelem költségeiről ne is beszéljünk. Ezért úgy vélték, hogy számukra a legjobb megoldás, ha hazatérnek, és „majd csak lesz valahogy”.

Mérsékelt derűlátásukat csak táplálta az államelnök által közétett – és eléggé el nem ítélhető, később pedig be is tiltott – videó, amelyben egy aranyos kislánnyal beszélget arról, hogy a csöppség azt szeretné a legjobban, ha az apukája hazatérne. Az ország első embere pedig megígérte, hogy munkahelyeket teremt, így a kis beszélgetőtársának a családtagjai a továbbiakban nem lesznek kénytelenek egymástól elszakítva élni.

Szerbia gazdasága alakulásának első negyedévi – deklarált – eredménye, miszerint nem kevesebb mint öt százalékkal növekedett a társadalmi össztermék értéke (a GDP), csak olajat öntött a naivak jövőbe vetett hurráoptimizmusának tüzére. Sokan még most is bíznak abban, hogy küszöbön a tejjel-mézzel folyó Kánaán, tehát érdemes lesz a Balkán e részén a fenekükön maradni. Ez a (kevesek) hozzáállás(a) jól jön az uralkodók propagandájának. Ugyanakkor egy megveszekedett szót sem ejtenek arról, hogy amint megnyíltak/megnyílnak a határok, és Nyugat-Európa gazdasága teljes gőzre kapcsol, embereink ismét kocsiba vágják magukat, és sietnek vissza közelmúlti munkahelyükre. Ott többet keresnek, s lényegesen jobban élhetnek, mint a „családi tűzhely” mellett.

Ezzel szemben a szakemberek óva intenek a túlzott itthon maradási derűlátástól, s már nem először arra hívják fel a legfelsőbb vezetőség figyelmét, hogy a külföldi beruházások (az adófizetők pénzéből történő) nagylelkű támogatása helyett talán az eddiginél sokkal nagyon figyelmet kellene fordítani a kivándorolni nem szándékozók vállalkozásainak a segítésére. Ezeknek az embereknek az is erősen szúrja a szemét, hogy a minden lében kizárólagos nagykanál államelnök minden segítséget megígért a hazatérőknek, míg a maradókat meg sem említi.

A propaganda arról is mélyen hallgat, hogy akik most hazatértek, tették ezt a vis maior (természeti vagy emberi eredetű „ellenállhatatlan erőt” jelent, amely abszolút jellegű, azaz az emberek számára elérhető eszközökkel nem hárítható el) hatására, s eszük ágában sincs itthon maradni, hiszen Németországban, Ausztriában, Svédországban vagy más nyugati országban is szükség van a munkájukra és szaktudásukra, amelyet a munkaadók tisztességesen megfizetnek. Itt elsősorban azokra az építőipari munkásokra gondolunk, akiknek nincs papírjuk a szakképzettségükről, de akarnak és tudnak is dolgozni, mivel itthon szakmai, de főleg anyagi megbecsülést nem várhatnak. Ezért fogták már régen a kalapjukat, kabátjukat, és hazát váltottak. Pedig Szerbiának is égető szüksége van ezekre az emberekre, de az állam csupán ímmel-ámmal segíti a cégeket, amelyeknek saját erőből nincs lehetőségük példamutató kivitelezésekben részt venni. Ezek a referenciák megnyithatnák előttük a nemzetközi pályázatokon való részvétel egyébként meglehetősen zárt és korlátozott határait, ezáltal az itthoninál nagyobb profitot, embereik pedig tisztességes fizetést valósíthatnának meg. Az ehhez szükséges hatalmas összegeket azonban elnyelik az idegen tőkével felvásárolt nagyvállalatok, és a légi forgalomtól az autógyártásig szinte bárki eredménnyel kilincselhet a kormánynál. Tízmillió eurós nagyságrendekről van szó, amelyek komoly löketet adhatnának az ország újraiparosításához, vagyis a jövőbeni fejlődés alapjainak megteremtéséhez.

Ezzel szemben az ország vezetősége új munkahelyek tízezreinek a megnyitásával kecsegteti a vendégmunkásokat.

Pedig ők is tudják, hogy a piacon, a boltban az ígéretekért semmit sem adnak.

BOTH Mihály