Azt mondják, főleg a tapasztalt világjárók, hogy tanuljunk nyelveket. Nehéz lenne ezt a véleményt bárkitől elvitatni, hiszen az internet elterjedésével egyre nagyobb szükség van az idegen nyelv ismeretére. Ez természetesen elsősorban az angolra vonatkozik. Márpedig, ha valaki legalább részben elsajátította ezt a nyelvet, a világ igen nagy részén gond nélkül feltalálja magát.
Ez még azokra a távol-keleti országokra (Kínára és Japánra) is vonatkozik, ahol sokáig igyekeztek ellenállni ennek a „külső hatásnak”. Az idő múlásával és a fejlődés előrehaladtával kénytelenek voltak belátni, hogy a saját országuk nyelvébe való bezárkózással elsősorban saját maguknak ártanak.
Elsősorban az angol nyelv szükségességét és népszerűségét bizonyíja az a tény is, hogy számos magániskolába egyre több gyerek jár. A szülők, akár egyszerű földművesek vagy egyetemi képzettségűek, felfogták, hogy a gyerekük jövője érdekben érdemes ebbe pénzt fektetni.
Ennek azonban – látszólag – ellentmond Rejtő Jenő regényének egyik hőse, aki azt bizonygatja, hogy teljesen felesleges nyelvtanulással bíbelődni. Szerinte a lehető legtöbb nyelven tanuljunk meg egyetlen szót, és azzal boldogulni fogunk, ez a szó pedig törökül baksis, németül drinkgeld, szerbül napojnica, magyarul pedig borravaló. Nincs az a pincér, taxis vagy bármilyen más szolgáltató, aki nem értené meg, hogy miről van szó.
Persze, ilyesmi csak Fülig Jimmyvel fordulhat elő, de ha – főleg az idősebbek – visszagondolnak a saját múltbeli tapasztalataikra, könnyen rájöhetnek, hogy van ebben némi igazság. A hálából vagy csak jól mutató gálánsságból adott borravaló összegétől és átnyújtásának időpontjától függ, hogy azt minek lehet nevezni, ha ugyanis az orvos a műtét előtt közli a pácienssel vagy a hozzátartozóival, hogy a beteg esetleges életben maradása x összegbe kerül (naná, hogy zsebből zsebbe!), akkor az zsarolás. Amennyiben az érintettek ajánlják fel a pénz, az korrupció. Ha pedig jól sikerült, vagy mint később netán kiderül, sikertelen volt a műtét, hálapénznek, újabban paraszolvenciának nevezik.
Egyébként hálapénzek igen magas fokon is megjelennek. Minden bizonnyal sokan hallottak az Európai Unió csúcsszervében kirobbant, több millió euróra tehető botrányról, amelynek a hullámai elmosták a brüsszeli birodalom szavahihetőségét. Ez már nem paraszolvencia, hanem politika.
Maradjunk azonban a baksisnál. A pincér, aki kapja, örül neki. A vendéglátóipari tömörülés azon vezetői, akik nincsenek kapcsolatban a vendéggel, tehát nem tarthatják a markukat, irigykednek, s a hatáskörüket felhasználva (vagy azzal visszaélve) igyekeznek megfúrni ezt a bevételi lehetőséget. Nos, napjainkban éppen ez történik Szerbiában, a Szállodai és Vendéglátóipari Ügyviteli Egyesület ugyanis javaslatot készített, amelyből törvényt akarnak faragtatni a kormánnyal, illetve a képviselőházzal. Az említett irigyek tömörülése azt szeretné elérni, hogy a borravaló a vendéglőben, szállodában fizetett összeg szoros tartozéka legyen, és nagyjából a fogyasztás értékének tíz százaléka körül mozogjon.
Talán mondani sem kell, hogy ezt a gyalázatot szépen csengő hazafiassági burokba csomagolták, s így akarják lenyomni részben a törvényhozók, (nagyobb) részben az emberek torkán, szerintük ugyanis ezzel bizonyos mértékben visszaszorítható az úgynevezett szürkegazdaság, valamint a munkaadóknak teret biztosít a munkáltatók bérének növelésére, ami visszatartó erővel hatna az elvándorlásra.
Ahogyan lenni szokott, ezúttal is vannak ellenvélemények. A fogyasztóvédők egyesülete ugyanis felvetette a lehetőséget, miszerint, ha a munkaadók lemondanának a profitjuk egy bizonyos részéről, és azt a pincérek (szakácsok, mosogatók…) keresetének növelésére fordítanák, vajon azzal nem tennének egy komoly lépést a munkaerő-vándorlás visszaszorítására? Ez azonban aligha nyeri el a vendéglősök tetszését, hiszen a már zsebünkben levő pénzt olyan keményen szorítják, mint a görcs a kislibát.
A javaslat hazafias érzelmű indoklása szerint a fentebb említett javaslat törvényerőre való emelése azt is eredményezné, hogy a borravaló alól nem bújhatna ki a vendég, s az esetleg pluszban adott pénzét a hatalom „átvezetné” a költségvetésen. Arról nem is szólva, hogy ezzel megszűnne a vendég kételye, miszerint elégedett-e a kiszolgálással, vagy sem. Hát persze, hogy elégedettnek kell lennie, ha már borravalót is adott. Igaz, nem önszántából.
Ha alaposan górcső alatt vizsgáljuk a témát, könnyen kideríthetjük, hogy nincs benne semmi újdonság, Szerbiában ugyanis hozzávetőleg 2,5 millió háztartás és legalább ugyanennyi villanyóra van, márpedig a tévé-előfizetést az árammérő alapján kötelezően fizetjük – ha van tévékészülékünk, ha nincs. A pénz pedig jórészt a Szerbiai Rádió és Televízióba, kisebb részben a Vajdasági Rádiót és Televízióba folyik be, ahol kis túlzással kétfajta műsort nézhetünk: az élvezhetetlen silányságot vagy az (ezredszeri) ismétlést.
Ilyen alapon esetleg bevezethetnék a kéményadót, a járdakoptatási adót vagy más hasonló baromságot, hiszen a borravaló kötelező alkalmazásának hátterében nem túl mélyen megbújva az adó áll, ugyanis a kocsmában fizetett összeg tíz százalékát tenné ki a baksis, és annak tíz százalékát az adó. Tehát egy ezer dináros fogyasztás esetében tíz dinárral duzzadna az államkassza.
Már erre az összegre is szüksége van az államnak? Ilyen nagy a baj?!
BOTH Mihály
