Megbolondult ez a világ, gondolja bárki, aki az utóbbi időben akár csak egyszer is megpróbált tájékozódni közös dolgainkról. Tart ez már egy ideje, de valahogy az az embernek az érzése, hogy egyre messzebb gurul a gyógyszer, hogy már nincs is gyógyszer, hogy akiknek a legfontosabb dolga az lenne, hogy úgy dolgozzanak, hogy ne is tudjunk a létezésükről, egyszerűen nincsenek tisztában saját munkaköri leírásukkal.

Van az a mondás, miszerint egy rendezett, jól működő államban az átlagpolgár jó eséllyel nem is tudja azoknak a politikusoknak a nevét, akik az országot irányítják.

Na, nekünk nincs ilyen szerencsénk. A szerbiai átlagpolgár ugyan többnyire tényleg nem tudja a miniszterelnök vagy a pénzügyminiszter nevét – de abban biztos, hogy ezeket a neveket nem is kell megtanulnia, a döntéseket úgysem az egyes tárcák vezetőinek szintjén hozzák meg.

Oké, születésünk óta tudjuk, hogy a világ zavarosabb felén rakott le bennünket az a bizonyos gólya, de az, amit mostanában tapasztalunk, mintha a legrémesebb elvárásainkat is alulmúlná.

És a lehető legrettenetesebb az, hogy ennek többnyire nem is vagyunk tudatában.

Amikor január végén, azon a vasárnapi napon az átlagpolgár bekapcsolta a televíziót, akár meg is lepődhetett volna, hogy a pihenőnap délelőttjén féltucatnyi csatorna a kormány rendkívüli tematikus értekezletét közvetíti, amelyen (valamilyen titokzatos minőségben) jelen volt az államfő is.

Tisztázzuk: Szerbia Alkotmányának értelmében a köztársasági elnöknek protokolláris feladatai vannak, amelyek közé nem tartozik, hogy részt vegyen bármilyen kormányülésen, hogy ott felszólaljon, hogy bármilyen hangnemben bírálja a minisztereket, az pedig végképp elképzelhetetlen, hogy az ország „legfőbb döntéshozói” lehajtott fejjel, lesütött szemmel bólogassanak, miközben végtelen államfői monológokból veszik tudomásul saját jelentéktelenségüket.

Nem mellesleg: éppen ezzel bizonyította be a teljes kormány, hogy tökéletesen alkalmatlan bármilyen feladat elvégzésére. Ha a saját integritását nem képes megőrizni, akkor valóban nem méltó sem a tiszteletre, sem arra a feltételezésre, hogy képes bármilyen munkát elvégezni. Különösen nem olyat, ami a köznek bármilyen hasznára válna.

Ilyen szempontból Aleksandar Vučićnak igaza van.

Amikor aztán néhány nappal később a miniszterelnök (ezt a posztot egy Đuro Macut nevű fickó tölti most be) a köztévében arról beszélt, hogy „a rendszert újra kell indítani” (mármint az országot), hogy a rendkívüli, tematikus kormányülés lényege az volt, hogy most aztán „mindenkinek az a dolga, hogy egyértelmű iránymutatást kapjon”, és a kormány „minden tagja számára meg kell határozni a feladatokat, amelyeket aztán el is kell végezni”, csak újabb tanúbizonyságát adta feleslegességének és nevetségességének.

Ha az egy tényleges kormány lenne, akkor a feladatokat ez a Macut nevű csóka osztotta volna ki a tagjainak úgy sok hónappal ezelőtt, amikor miniszterelnök lett. És most nem iránymutatást várna „valakitől”, hanem számonkérné az elvégzett munkát.

Ha ezt az országot tényleg egy kormány vezetné, akkor nem az Expo 2027 lenne a legfőbb gondja, nem most kezdene energiabiztonságról hadoválni, és nem most jutna eszébe „az oktatási rendszer átfogó reformja”, lévén, hogy volnának itt sürgetőbb dolgok is, amelyeket rendezni kellene.

De ezek a sürgetőbb dolgok még várhatnak. Hogy az emberek mindennapjait éppen ezek keserítik meg? Kit érdekel?

Aleksandar Vučić – akinek, szögezzük le ismételten: semmi keresnivalója nem volt a kormányülésen – ezúttal is csak azt bizonyította, mennyire szereti hallatni a saját hangját, alázni azokat az embereket, akikről azt hiszi, hogy a beosztottjai (nem azok!), és halmozni a hülyeséget a madarakról meg halakról, rossz pillanatban megszólaló telefonokról, a szerbiai munkások lustaságáról meg a honi egyetemistákról, akik szlovéniai egyetemeken tanulnak, meg arról, hogy őt nemzetközi szinten milyen nagyra értékelik.

Zagyvált arról is, hogy elégedetlen a miniszterekkel (akik amúgy nem neki tartoznak elszámolással), s hogy majd a parlamentben jól leváltja őket – miközben nem kellene, hogy az államfőnek a parlamenthez bármiféle köze legyen. Meg arról is, hogy „nem érdeklik a törvények és előírások”, amiket amúgy is egyetlen nap alatt felül lehet írni.

No igen, ez a baj: nevezetesen, hogy az államfő, akinek a dolga lenne a törvények betartatása, kamerák kereszttüzében nyilvánítja ki, hogy milyen magasról tesz a jogszabályokra.

Minden egyes ilyen, a televíziók által közvetített ámokfutás után egyre bizonyosabb: ennek az embernek komoly egészségügyi gondjai vannak. És hiába látja ezt ország-világ, valamiért mégis úgy gondolják sokan, hogy ez rendben van, hogy nincs azzal gond, ha egy beteg ember ragadja magához a teljhatalmat.

Az a helyzet, hogy ilyet még Slobodan Milošević sem tett, még ő is jobban ügyelt legalább a látszatra.

Előbb-utóbb lesznek választások ebben az országban. És mi is megérdemeljük, hogy elkötelezett emberek üljenek a parlamentben, akik értenek dolgokhoz, hogy olyan kormányunk legyen, amelyben az egyes tárcákat szakértők vezetik, akik olyanok véleményére támaszkodnak, akik ténylegesen értenek a saját szakterületükhöz. Megérdemeljük, hogy olyan miniszterelnökünk legyen, aki tudatában van, hogy kinek tartozik felelősséggel, s aki képes felnőni a feladatához.

És azt is megérdemeljük, hogy az állam élén olyan ember álljon, aki tudja, hogy mi a munkaköre, aki méltóképpen képviseli az országot különböző nemzetközi fórumokon, és aki csak akkor áll kamerák elé, ha valóban mondanivalója van.

Amíg mi nem teszünk ezért, addig viszont csak azt érdemeljük meg, hogy futóbolondok tegyék tönkre az életünket.

KOCSÁNYOS Pálma