Ahogy minden hadseregben, úgy a néhai Jugoszláv Néphadseregben is esküt tettek a katonák, a sorkötelesként bevonultatott bakák éppúgy, mint az elöljárók, akik ezt már a katonai középiskolában megtették. Nem igazán lehetett félreérteni az eskü szövegét: „A haza védelmében akár az életemet is feláldozom” – próbálom felidézni jó fél évszázaddal később a kórusban általam is elmondottakat. Aztán ki-ki mégis különbözőképpen értelmezte azt a szöveget. Volt, aki a kilencvenes években éppen az esküjére hivatkozva utasította el a katonai behívót, és akadtak, persze, olyanok is, akik – ugyancsak az esküjükre hivatkozva – elmentek a harcterekre.
A tábornokok
Állítólag Bonaparte Napóleon találta azt mondani, hogy a tarsolyában minden katona ott hordja a marsallbotot. A katonai pálya azonban egyúttal a biztonságos jövő, a különböző kiváltságok miatt is vonzó volt sok itteni fiatal számára. Az iskoláztatás ingyenes volt, a jövőbeni munkahely és szolid jövedelem biztosított, az előmenetelre pedig minden tisztnek azonos esélyt kínált a sereg. Vajdasági, magyar nemzetiségű hivatásos katonatisztekkel is találkozhattunk a laktanyákban. Mi több, a kilencvenes évek háborúinak áldozatai között is.
A ranglétrán folyamatosan felfelé haladó egyik ilyen elöljáró, azaz katonatiszt volt a knini laktanyában 1990-ben az a Ratko Mladić százados, akiről manapság időnként olyan hírek röppennek fel, amelyek szerint az egészsége nagyon megromlott. A horvátországi, főleg szerbek lakta városka laktanyájában szolgáló hivatásos katona ugyanis azonos azzal a boszniai harctereken és a srebrenicai tömegmészárlás során megismert parancsnokkal, akit háborús bűnök miatt ítélt el a Hágai Bíróság, amelyet az egykori Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűncselekmények kivizsgálása és a bűnösök felelősségre vonása céljából hozott létre az ENSZ. A katonák mellett így nem kevés politikus is a vádlottak padjára került. A legismertebb közülük kétségtelenül Slobodan Milošević volt, akit Szerbia, illetve a Szerbiából és Montenegróból álló, rövid életű államközösség elnökeként vontak felelősségre, miután 2001-ben az akkori belgrádi hatóságok kiadták a nemzetközi bíróságnak. Mladić ekkor már tábornokként bujkált, pontosabban rejtegette őt a hadsereg. Végül 2011-ben tartóztatták le a Nagybecskerek melletti Lazarevo faluban, a valamikori Lázárföldön, ahol a Boszniából 1945 után odatelepített rokonainál húzta meg magát a bátor katonaként emlegetett, nemzeti hősként tisztelt srebrenicai hóhér. Emlékezetes, hogy kiadatása után nem sokkal Belgrádban a mártír miniszterelnök, dr. Zoran Đinđićről elnevezett sugárutat is megpróbálták átkeresztelni Ratko Mladić sugárútra. Az utcatáblák cseréjét maga a Szerb Radikális Párt akkori főtitkára hajtotta végre, aki nem más, mint Szerbia mai államelnöke, Aleksandar Vučić.
A 22-es szám
A másik, Hágában elítélt tábornok ugyancsak a néhai Jugoszláv Néphadsereg neveltje és hivatásos elöljárója volt, a demokratikusnak hitt 2000 októberében végbement változások után még két évig a hadsereg vezérkari főnökeként parádézott. Tehette, hiszen a NATO légitámadásai alatt, 1999 márciusa és júniusa között Koszovó területén a Harmadik Hadsereg parancsnokaként szolgált, így ma is dicshimnuszokat zengedeznek róla Belgrádban – gondosan elhallgatva azt a tényt, hogy a parancsnoksága alá tartozó egységek közel egymillió albánt üldöztek el az otthonaikból. Magyarán: földönfutóvá tették az akkori ország több százezer polgárát. Kényszerűen elhagyott otthonaikat feldúlták, sokukat – esetenként egész családokat – legyilkoltak. Később a Dunában és Belgrád közelében koszovói polgárok százainak tetemeit találták meg. Hűtőkocsikban, szervezetten szállították a hullákat az ország belsejébe.
Hágában 22 vádpontot fogalmazott meg az ügyészség Nebojša Pavković tábornok ellen. A bírák minden vádpontban bűnösnek találták, és háborús bűnök, az emberiesség elleni cselekmények miatt 22 év börtönbüntetésre ítélték. Finnországban raboskodott (ha az ottani börtöni körülményeket így nevezhetjük), majd szeptember végén – teljes büntetése letöltése előtt – szabadon engedték. Szerbia kormányának repülőgépén érkezett Belgrádba, ahol a Katonaorvosi Akadémián helyezték el. Minő véletlen, hogy kiszivárgott egy videófelvétel is, amely a tábornokot tolókocsiban, egy felvonóból kitolatva mutatja. Kiszivárogtatta a hatalom a videót, hogy a korábbi vezérkari főnök, a „koszovói hős” imádói sajnálkozhassanak. Újabb három hét, azaz pontosan 22 nap elteltével aztán a kórházban elhunyt, temetésére pedig – katonai tiszteletadás mellett – az Érdemes Polgárok parcellájában (Aleja zaslužnih građana) került sor a fővárosi Új temetőben.
A tengernagy
Mindeközben már csak kevesen emlékeznek egy öngyilkos katonára, aki 1991-ben a Jugoszláv Haditengerészet főparancsnoka volt. Vis szigetén szolgált Vladimir Barović, a montenegrói származású tengernagy, aki nem volt hajlandó teljesíteni a belgrádi illetékes állami szervektől kapott parancsot: nem lövette Splitet, Šibeniket, Dubrovnikot és a többi dalmáciai várost. Az ő felfogása szerint ez ellentétes lett volna az esküjével, annak szövegével és a származása szerinti felfogással is, amely szerint „a tisztesség és a hősiesség mindenekelőtt”. Szolgálati pisztolyával lőtte halántékon önmagát, és az öngyilkosságról csupán apró újsághír jelent meg az akkori sajtóban. Manapság, 34 évvel később olyan kommentárokat is olvasni, hogy magánéleti gondjai is voltak az admirálisnak. Lehet, a tette azonban akkor is történelmi volt. Két nappal később megkezdődött Dubrovnik ostroma.
A mai aranykor tehát ilyen személyeket is felvonultat, ilyen különös eseményeket is képes egymással szembeállítani. Felkínálja tehát a lehetőséget a helyes út kiválasztására, amennyiben mindehhez nem volt elég az elmúlt három és fél évtized…
NÉMETH János
