Több évtizedes sátortáboros tapasztalataim sorában elsőként talán az újvidéki diákok Zablaće melletti, Šibeniktől néhány kilométerre fekvő táborozása jut eszembe, akik 1990 nyarán arról számoltak be az arra tévedt vajdasági magyar újságíróknak, hogy őket előző éjjel megtámadták: köveket dobtak a sátraikra. A tüzetesebb vizsgálat aztán kiderítette, hogy csupán fenyőtobozok hullottak a sátrakra az erős szélben, ami arrafelé természetes. Az általános politikai hangulat azonban még a felnőtt nevelőkből és tanárokból is előhozta az akkor jellemző túlzásokat, az általában alaptalan aggodalmat.

Az omiši nyarak

A mai huszonévesek és egy kicsit idősebbek hitetlenkedve hallgatják az egykori nyaralásokról szóló történeteket, fejcsóválva nézegetik az amatőr filmeket és fényképeket, az omiši kempingben a tamariskák alatt hűsölő, akkor még fiatal őseiket ábrázoló fotókat. Végképp csak meresztik a szemüket, ha hozzáteszem, hogy útlevél sem kellett, pénzt sem kellett váltani, mint mostanában, és a Magyar Szó is megvásárolható volt a Cetina folyón átívelő híd melletti újságosnál. Igaz, hogy egy-két napos késéssel érkezett a napilap, de a csehszlovák gyártmányú, felfújható gumikajakkal naponta feleveztünk érte. Csodálkozva hallgatják a kávéhiányról meg a páros-páratlan rendszámtól függő gépkocsihasználatról szóló történeteket, és előfordul, hogy a szemembe mondják: „ez nem lehet igaz, csak kitaláltad.” Pedig a mintegy másfél évtized alatt három sátrat is cseréltünk, holott csak amolyan alsó középosztálybeli polgárnak számítottunk.

Gyakorlott sátorlakóként, sátortáborozóként figyelem tehát most a belgrádi és a niši sátortáborokat, a nagy, fehér sátrakkal betelepített parkokat és tereket, a sorba rakott mobil mosdókat. A fővárosban már két hónapja áll a sátortábor, és nagy a szemét meg a bűz, de a jelek szerint mindez nem zavarja azokat, akik az ilyen kempingezési formát kitalálták. A józanul gondolkodó politikusok egy része azt kérte és követelte a hatalmi szervektől, hogy takarítsák el a Belgrád központját csúfító kempinget, de erre az illetékesek nem mutatnak hajlandóságot.

Mit akarhatnak?

A főváros lakói kerülik a főteret, a parlament előtti járdákat, az utakat pedig a hatóságok lezárták a járműforgalom elől. Valóban hasonlít ez a különös sátortábor a kempingekre. Igaz, monumentális középületek közelében sehol sincs alkalma ilyesmit látni az embernek, de hát Szerbia ezúttal is egy különleges látványossággal szolgál az odalátogató hazai és külföldi vendégeknek. Még az Európai Unió Belgrádba látogató tisztségviselőit is a sátorsor mellett vezetik be a parlament épületébe. Igaz, hogy őket az itteni sajtó vagy elhallgatja, vagy sértegeti, enyhébb esetben kivonatosan és félreértelmezve idézi, de a különös látnivalót nem rejthetik el előlük. A külföldi diplomaták azután – munkájuk természetéből fakadóan – nem kommentálják a látottakat. Azt sem kérdezik meg, hogy a különös nagyvárosi kempingek telepítését kiötlőknek mi lehet a szándékuk ezekkel az ideiglenes táborokkal, és főleg a sátrak lakóival. Nehezen hihető ugyanis, hogy az egész nyarat ott szándékoznák tölteni. Amúgy meg sokan nem is tudják, hogy a szerb parlament helyén egykor török temető volt, és évszázadokkal ezelőtt, a török időkben feltehetően ugyancsak ilyen vagy hasonló sátrak állhattak a mai főváros központjában. A cinikusok, a malíciát kedvelők most nyilván elmondhatják, hogy íme, ismétlődik a történelem. De nem erről van szó: a mai szerbiai állapotokat figyelemmel kísérők szerint valamire készülnek a sátortáborok lakói és az őket irányítók, utasításokat osztogatók, illetve azok, akik pénzelik ezeket a kempingezőket. A napi étkeztetés ugyanis pénzbe kerül, ha pedig igaz, hogy napidíjat is kapnak az ideiglenesen ott nyaralgatók, akkor alighanem komoly anyagi befektetésről kell beszélni. Valószínűsíthető, hogy ezeket a tetemes költségeket a kincstár, illetve a költségvetés állja, ami azt jelenti, hogy az adófizetők, tehát mindannyiunk pénze fogy a fővárosi kempingben.

Ćacilend

Szerbül így nevezik a különös fővárosi sátortábort, de lehet, hogy nem mindenki tudja, honnan ez az elnevezés. Nos, a tanintézetek, egyetemi karok és középiskolák blokádjának kezdetén, január-február táján az egyik iskola kapujára nagy betűkkel kiírták, hogy a diákok tanulni akarnak. Igen ám, de cirill betűket rosszul, vagy alig ismerő firkász a Ђ (ђ) helyett Ћ (ћ) betűt pingált a kapura. Így lett đaci (diákok) helyett ćaci a „diákok tanulni akarnak” feliratból. A már-már karikatúrába hajló helyesírási baki aztán gyorsan elterjedt, és amikor a fővárosi sátortábor első lakói márciusban beköltöztek a kempingbe, azzal indokolták jelenlétüket, hogy ők tanulni akarnak, ellentétben a tanintézeteket zárlat alatt tartó társaikkal. Igaz, hogy ezek a sátorlakók nem igazán hasonlítanak egyetemi hallgatókra, java részük inkább élemedett korúnak számít, de a fővárosi köznyelvben gyorsan Ćacilend lett a sátortábor neve. Ilyen különleges dolgokat is produkál Szerbiában ez az aranykor.  

NÉMETH János