Talán nincs is a világon olyan ország, ahol ne fogadnák szívesen a beruházásokra szánt külföldi tőkét. Ez alól esetleg csupán a két kőkemény kommunista ország, Észak-Korea és Kuba a kivétel. Az utóbbinál azonban nem lehetünk biztosak, hiszen 118 évvel ezelőtt az USA bérbe vette a kubai Guantánamói-öbölnél levő területet, és katonai támaszpontot hozott létre. Az emlékezetes terrorista támadás(ok) óta ott egy senkinek felelősséggel nem tartozó fogolytábor áll. A lényeg, hogy a kommunista Kubában is van külföldi tőke.
Észak-Korea politikai és katonai „keménykedése” ellenére is az utóbbi időben egyre hízelgőbben viszonyul a dollárhoz és az euróhoz, mivel külföldi tőke nélkül gyakorlatilag éhhalálra van ítélve a diktatórikus rezsimben élők nem kis része.
A fejletlen vagy közepesen fejlett országok egymásra licitálva igyekeznek magukhoz édesgetni az idegen pénzeszsákokat több-kevesebb sikerrel. Ezen a téren Magyarország kétségkívül jó helyzetben van, hiszen különösen az utóbbi néhány évben szinte ömlik a Kárpát-medence e részébe az idegen valuta, igaz, a budapesti kormány eurómilliárdokkal támogatja a hazai és az idegen beruházásokat. Ezt a gyakorlatot próbálja mímelni Belgrád is. A tömegtájékoztatási eszközökből értesülhetünk arról, hogy a szerb államelnök Szíjjártó Péter magyar külgazdasági és külügyminiszter példájára naponta (olykor többször is) alapkövet helyez le, vagy új beruházást avat fel. A rezsimhű sajtó, természetesen, világgá kürtöli az eseményt, ami rendben is van, hiszen az embereknek tudniuk kell, hogy látható (?) távolságba került a harminc évvel ezelőtt beígért svájci életszínvonal.
A külföldiek, a kapitalista Amerikától a kommunista Kínáig Szerbia vonatkozásában az utóbbi években főleg az energiaszektorra és a természeti kincsekre vetettek szemet. Ismeretes, hogy a Demokrata Párt által vezetett kormány – nemzetközi viszonylatban – aprópénzért átjátszotta az oroszoknak a köztársaság teljes kőolajiparát a föld alatt rejlő készletektől a feldolgozásig és a kiskereskedelmi értékesítés egy részéig. Mivel naftánk már nincs, „jó lesz” a kínaiaknak az arany, ezüst és a réz is. Éppen a napokban nyitottak meg a bori medencében egy lelőhelyet, ahol a kínai ZiJin vállalat 400–800 méter mélységből fog arany-, ezüst- és réztartalmú ásványt a felszínre hozni és feldolgozni. A felmérések azt mutatják, hogy legalább 35 millió tonna az említett három fémet tartalmazó ásvány van. Egy tonnából 2,9 százalék rezet és 1,7 gramm aranyat lehet kivonni. A ZiJin azt tervezi, hogy évente 79 000 tonna rezet „termel”, vagyis nagyjából 13 év alatt kimeríti a bánya nyújtotta lehetőségeket. Ez mellett azonban csaknem hat tonna aranyhoz is jut. Mivel a nemzetközi piacon meredeken emelkedik a réz ára, nem kétséges, hogy a külföldi befektető hatalmas hasznot fog lefölözni.
Sokan azt kérdezik, hogy Szerbia miért herdálja el a természeti kincseit. Vagyis miért nem használja ki a saját hasznára? Ez a kérdés annál is inkább helyénvaló, mert az utóbbi harminc évben hazai tudósok tárták fel a lelőhelyek tartalmát, s az általuk nemzetközi szaklapokban megjelentetett tanulmányok alapján „haraptak rá” az idegenek a kiváló lehetőségre. Tehát a mindenkori nómenklatúra lényegében ezüsttálcán kapta a lehetőséget, hogy pénzt csináljon a mélyművelésű bányák tartalmából, amint – a jelek szerint – alaposan ki is használ, elsősorban saját maga népszerűsítésére.
Nem kétséges, hogy az államnak szüksége van a külföldi befektetők által hozott pénzre, s az is közismert tény, hogy Szerbiának nincs anyagi lehetősége a saját hasznára történő kiaknázásra.
A bori aranybányával kapcsolatosan pedig az a nem kis ellentmondás, hogy a kínaiak által felszínre hozott és „kimosott” aranyat a tulajdonos köteles világpiaci áron megvételre felkínálni a Szerb Nemzeti Banknak – vagyis kemény valutáért megvesszük a saját nemesfémünket, nem beszélve a hatalmas mennyiségű rézről!
Hasonló vagy éppen még markánsabb a helyzet az egyik közép-szerbiai lítiumbányával is. A beruházó éppen ezekben a napokban egyezkedik számos polgárral, akiknek a földjét (sőt esetenként a házát) szándékozza felvásárolni, mintegy 250 hektár, vagyis 2,5 millió négyzetméter területen. A környező lakók azonban nem igazán hajlandók beadni a derekukat, és viszonylag igen olcsón átengedni az ingatlanjukat, hiszen annak is tudatában vannak, hogy a föld mélyéről felhozott ércmennyiségből óriási meddőhányók keletkeznek. Ez a környezetszennyezés azonban nem gátolja a kormányt azon akaratában, hogy munka és befektetés nélkül pénzhez jusson.
Egyes szakemberek szerint (nem is olyan) lassan azon afrikai országokhoz fogunk hasonlítani, amelyek jószerivel kiárusították a gyémántbányáikat, s kényszerűségből megtartották maguknak a környezetszennyező anyagokat. Arról nem is beszélve, hogy az utóbbi években hozzánk költöző külföldi technológiák legnagyobb részét a nyugati országokból már régen kitiltották. Nekünk azonban még elfogadhatók, annak ellenére, hogy a tiszta környezetünk mellett a föld alatt rejlő kincseinket is gyakorlatilag kiárusítjuk.
BOTH Mihály
