A múltban, de a jelenben is gyakran állt/áll az egyén különféle emberkísérletek középpontjában. Ezek a „kutatások” rendkívül sokszínűek voltak, és ma is azok. Találunk közöttük sikeres, sikertelen orvosi önkísérleteket, gyarmati közegészségügyi kampányokat, fajbiológiai vizsgálatokat, brutális csonkításokat és jó, de rossz kimenetelű oltási praktikákat is. A különböző emberkísérletek során az egyéneket, csoportokat gyakran nem avatták be sem a folyamatokba, sem a várható kimenetelekbe. Sokan arról sem tudtak/nak, hogy kísérleti alanyok. A beavatatlanok közé tartoznak az ebben a cikksorozatban már említett pszichiátriai gyógyszertesztek elszenvedői, a rákkutatás klinikai vizsgálatainak szereplői, vagy az eddig még nem említett, de katonákon, polgárokon végrehajtott drog-, szociológiai, pszichológiai, vegyi, fizikai és biológiai kísérletek alanyai. E brutális teszteléseken kapott eredmények haszonélvezői elsősorban a rablógazdálkodók lettek.

Az ókortól kezdődően – a kísérletek szempontjából – a legkiszolgáltatottabb emberek a betegek, az egyedülállók, az árvák, a bolondok, a csecsemők, a rabszolgák, a nők, a hadifoglyok és a rabok voltak. Ez a helyzet a mai napig nem változott. Sajnos! Jelenleg is folynak emberkísérletek. Ma többnyire „önkéntes” alapon. Ha azonban mélyebben nézünk e jelenség mögé, akkor azonnal kiderül, sokan mélyszegénységből, pénzért cserébe vagy egy halálos betegségből való kigyógyulás reményében mennek bele bizonytalan kimenetelű, embereken végzett tesztelésekbe.

Az első, lejegyzett emberkísérlet I. Pszammetik egyiptomi fáraó nevéhez fűződik. Ő 2500 évvel ezelőtt két kisgyermeket helyeztetett el egy kecskepásztornál a pusztában, hogy kiderítse, melyik nyelv az eredeti ősnyelv. A pásztor nem szólhatott a gyerekekhez, így azok csak a kecskékkel barátkozhattak. Két év elteltével e gyerekek szókincse a bekos (bek-bek) szóra korlátozódott. Mivel ezt a fríg kenyér szóval hozták összefüggésbe, azt tekintették az ősnyelvnek.  A középkori II. Frigyes német császár hasonló kísérlete még szörnyűbb módon végződött. Ő a külvilágtól, a babusgatástól és a beszédtől zárta el a kiszemelt csecsemőket, akik ebbe bele is haltak, így az ősnyelv rejtélye talány maradt.

Amikor embereken végzett kísérletekről van szó, akkor sokaknak a II. világháború borzalmai ugranak be. Csakhogy a németek és japánok megalázó kegyetlenkedéseit a győztes szövetségesek szorgalmasan folytatták azokkal a hadifogságba esett japán és német „kutatókkal”, akik már bizonyítottan „sikereket” könyvelhettek el. A hidegháború veszélyeire hivatkozva tették ezt az amerikaiak és a szovjetek egyaránt. Főleg drog-, vegyi, biológia, pszichológiai kísérleteket folytattak. A diktatúrában élő szovjetek és a demokrácia látszatát ápoló amerikaiak ugyanazzal a szakszerű, hideg brutalitással kínozták az alanyaikat, vagy küldték a kiszemelt áldozataikat a gyors, netalán a súlyos és lassú halálba, mint a náci diktátor. A kémhálózatok segítségével kölcsönösen „értesítették” egymást az elért eredményekről. A meteorológiai hadviselés kísérleteinek eredményeit is „besúgták” egymásnak. A hidegháborús ellentét tehát csak egy jól megjátszott manipuláció volt a múlt században a tömegek, a kisemberek féken tartására. Nyugaton a soft power, a lágy hatalmi technikák segítségével, a kommunista országokban pedig diktatórikus módszerekkel kormányoztak. Amikor kiderült, hogy a soft power hatásosabb a tömegek megvezetésében, akkor a rablógazdálkodók hagyták összeomlani a kommunista rendszert, helyet teremtve a neoliberalizmusnak. Az „ellenségek” együttműködése hihetetlennek tűnik, de Borvendég Zsuzsanna magyar történész is ezt a témát járja körül néhány munkájában, persze magyar vonatkozásban. Következzék egy ismertető részlete az Impexek kora c. könyvéről. „A könyv a Kádár-rendszer egy olyan oldalát mutatja be, amelyről eddig keveset hallhattunk: megismerhetjük belőle Kelet és Nyugat cinkos és sokszor cinikus együttműködését, filmbe illő epizódok elevenednek meg előttünk a titkosszolgálatok külkereskedelemre való ráépüléséről és az így végrehajtott akcióikról…” (https://moly.hu/konyvek/borvendeg-zsuzsanna-az-impexek-kora)

Sokan látták egykor a Miloš Forman rendezte Száll a kakukk fészkére c. filmet. Ez Ken Kesey azonos c. regényének a filmváltozata. Azt már kevesen tudják, a történet az amerikai valóságot ábrázolja, egy pszichiátriai intézetet, ahol különböző gyógyszerészeti teszteléseket végeznek a betegeken. E regény Kesey első műve. 1959-ben az író pénzszűkében szenvedett, ezért önkéntes tesztalanynak jelentkezett a CIA és a hadsereg kutatási programjába (MKULTRA). A helyszín a kaliforniai Menlo Parkban lévő Veterán Kórház volt, ahol pszichoaktív drogok hatásait vizsgálták. Kesey később gyakornokként kezdett el dolgozni ugyanennek a kórháznak a pszichiátriai osztályán. Mindkét élménye (a tesztalanyi és az ápolói) beépült a regényébe. A mű a befolyásolás és a totális felügyelet elleni bírálatként született. A behaviorista pszichológia kritikája.

A pszichiátriai intézmények elszigetelt helyek azok számára, akikről a hatóságok azt állapítják meg, hogy képtelenek önmagukról gondoskodni, és veszélyt jelentenek a közösségre nézve. Ez azt jelenti, hogy az intézeten kívüli kapcsolattartás korlátozódik vagy teljesen megszakad, és az intézet ápoltjainak személyes szabadsága, önrendelkezése döntően csökken vagy megszűnik. Az elmegyógyintézetek a totális, zárt rendszerű intézmények közé tartoznak, hasonlóan, mint a börtönök vagy régebben a zárdák, árvaházak, bentlakásos iskolák. Ezt a hátrányt, vagyis a bentlakók életterének, döntési szabadságának korlátozását mutatja be Ken Kesey a híres regényében, utalva arra, hogy a kívül lakók sincsenek sokkal jobb helyzetben, hiszen őket is olyan finom manipulációs módszerekkel terelgetik, hogy észre sem veszik a befolyásolást. A társadalom tagjaiként hozzászoktatnak bennünket ahhoz, hogy a munkát, a családi és szabadidős tevékenységeket valamilyen normákhoz, hatósági előírásokhoz, szokásokhoz igazítsuk.

Michel Foucault francia filozófus, történész, a 20. század jelentős befolyással bíró gondolkodója a műveiben a mai cikkben is felvetett témákat járta körül. Ő mondta a kutatómunkái kapcsán: „Nem vagyok próféta. Az én munkám az, hogy ablakokat csinálok ott, ahol valaha falak voltak.” A bolondság története, a Felügyelet és büntetés, A rendellenesek c. könyveiben, de az előadásaiban is a hatalom megnyilvánulásainak különböző formáit mutatta be. Ő nem beszélt rablógazdálkodásról, viszont feltárta a hatalommal való visszaélés kormányzati, intézményi és szokásrendszeri módozatait. A hatalom emberei mögött álló és a hatalmi mechanizmusok hátterét működtető rablógazdálkodók a Foucault által említett „fegyelmező és normalizáló hatalom” hatékonyságának növelésében érdekeltek. Amíg régebben az intézmények segítették őket a rablógazdálkodásban, úgy manapság az adatgyűjtés, a digitalizáció és a mesterséges intelligencia szolgál az uralmuk fenntartására.

WILHELM József