Kisiskolások szokása, hogy a félévi, év végi bizonyítványukat, pláne, ha csupa kitűnőkkel (elvétve egy-egy jelessel) vannak teleírva – és miért ne így lenne, ha tudjuk, hogy alsósaink valótlanul magas hányadáé ilyen –, büszkén mutogatják szülőknek, rokonoknak, ismerősöknek. A büszkeségben természetesen a szülők, közeli hozzátartozók (főképp a nagyszülők) is osztoznak, és a legtöbben alkalmi ajándékkal, de inkább ropogós bankóval honorálják a kellemes élményt. A digitális információk uralta világban még szélesebbre tárulnak a kapuk: karácsony táján és júniusban a közösségi oldalakon egymást érik a színötösökkel teli bizonyítványok fotói. És csak gyűlnek, gyarapodnak a lájkok meg a remélt irigyek.

Az életkor előre haladtával azonban mind ritkábbá válnak az ilyenfajta figyelemfelkeltések. A kamasszá serdülő, majd lassan felnőtté érő diákok már egyéb erényeikkel igyekeznek mások tetszését kivívni. A „jó bizonyítvány”, a tízesekkel teli leckekönyv továbbra sem marad mellékes körülmény, hiszen komoly előnyökkel jár (ösztöndíj, kollégium, tandíjmentesség, továbbtanulás, szakmai és tudományos előmenetel, hogy tovább ne soroljam), ám végtelenül „ciki” és gyermeteg dolog lenne valamelyik közösségi oldalon mutogatni, netán büszke félvigyorral pózolni vele.

Az egyetemi/főiskola tanulmányok végére némileg módosult a helyzet, és főképp az anyaországi frissdiplomások körében terjedt el (minden bizonnyal a ruhakölcsönző, rendezvényszervező, virágkötő és fotós lobbi hathatós rásegítésével), hogy a diplomaosztó után „kötelező” talárban, ballagókalapban fényképezkedni. És ha fotó van, meg is kell osztani, virágostul, oklevelestül. Persze a leckekönyvben szereplő jegyek nélkül.

Egy VIP-leckekönyvvel és borral   

Nehezen ugyan, de kezdjük már tudomásul venni, hogy amióta idehaza haladó irányt vettek a dolgaink, sok minden megváltozott, ami meg nem, az is változni akar. Ha magától nem megy, hát némi rásegítéssel. Fentről persze, mert az ógörögök óta tudjuk („Deus ex machina”), honnan kell várni a megoldást. Akár akarjuk, akár nem.

Megjelent nemrég a világhálón egy fotó, amelyen nem más, mint maga az államfő pózol negédes mosollyal, kezében a legújabb leckekönyve – egy valódi VIP-index –, benne ezrek büszkeségére három tízes és egy kilences osztályzat. A kép alatt pedig csaknem tizenhétezer szívecske.

A fotó megosztó szokatlansága és marginális volta ellenére némi érdeklődést mégis kiváltott a közvéleményben, olyannyira, hogy a komolyabb lapok is foglalkoztak vele. A Danas napilap már a címben kiemelte, hogy ugyan nem túl jelentős témáról van szó, ám a megszólaltatott tekintélyes interjúalanyok véleménye mindenképp figyelemre méltó (https://www.danas.rs/drustvo/desetke-u-vucicevom-indeksu-nevazna-tema/).

Közvetlenül a büszke „indexvillantó” kép mellett megjelent az instán egy nemkülönben negédes, de kedélyes mosollyal fel is turbózott fotó, amely elégedett borozgatás közben ábrázolja ugyanőt. Éppen aznap, amikor az egész ország és a régió gyászolta egy nemzedék által megélt és máig visszavágyott életérzés és értékrend, egy normálisnak tudott világ utolsó ikonikus alakját.

A két kép külön-külön is, de együtt még inkább feladta a leckét, amelyből belátható időn belül (újfent) vizsgázni fogunk.

Miből tanuljunk?

A „tananyagban” lesz majd bőven önfényezés, látunk is, hallunk is belőle kéretlenül eleget. Ám vizsgatétel egész biztosan nem lesz még akkor sem, ha a hithű követőknek példaként szolgál. És nemcsak leckekönyvek nem lesznek a virtuális falakon, de talán értő fülekre talál a gondolat: az öndicséret velejárója, hogy a vélt vagy valós sikerekkel megpróbáljuk mások előtt beárnyékolni azt, hogy az igazi problémákat képtelenek vagyunk megoldani.

Nekünk régi és a „valami új kölyköknek” inkább abból a hagyatékból kellene tanulnunk, amit a másikuk hagyott ránk, akire már csak emlékeznünk lehet.

De most szálljunk le a VIP magasságaiból a hétköznapokba. A leckekönyvek világából az iskolai értesítők szürkeségébe.

Közeledik a tavasz: versenylázban égünk, de az iratkozási kampány is lázban tartja az iskolákat.  Bármilyen abszurdnak is tűnik, mindkét dolog könnyen beleránt a fenti kelepcébe.

A tanulmányi versenyek elvileg beindultak, hiszen a versenynaptár idejekorán megjelent, de a járványügyi körülmények minden bizonnyal hatással lesznek a szervezésre és a részvételre is. Számos aggály felmerült, rengeteg ellenérv elhangzott már, viszont úgy tűnik, a minisztérium kitart a versenyek megrendezése mellett. A társszervező szakmai testületek közül eddig a szerb nyelv és irodalom tanárok egyesülete hozott érdemi döntést: ők csak a nyolcadikosok versenyét tartják meg, az itt elért országos eredmény ugyanis pontszerző a középiskolai iratkozás során.

És bár a versenyidőszak kiváló „alkalom” az önfényezésre, igazi csúcsokat a „diáktoborzás” során ostromol. Az általános fogyatkozás leginkább ott hozza felszínre, ahol több iskolának kell osztoznia a szűkös létszámon. Magyar tannyelvű diákok esetében ma már csak néhány helységben működnek párhuzamos intézmények. Ölre menő „harc” ott folyik igazán, ahol a politika át akarja rajzolni a hagyományos elosztási elveket, és hogy ezt elérje, aránytalan előnyöket biztosít a pártfogoltja számára. Viszonzásul pedig folyamatos önfényezést vár el és kap meg tőle, hogy ezzel a saját „hozzájárulását” növelje.

Ennek visszatetsző példáival tucatszám találkozunk a közösségi oldalakon, mintha csak ama leckekönyv köszönne vissza bennük. Kicsiben persze, így a lájkok száma is jó, ha kétjegyű. Ha megnézzük azt is, kitől származnak, a dolog még egyértelműbbé válik.

BERETKA Ferenc