Meglehet, talán sosem volt ennyire nyilvánvaló, hogy Szerbia EU-tagsága – egyelőre – nem több egy reménykedésnél. Mi az, ami ezt műveli ezzel az országgal?

Ivica Dačić 2012 szeptemberében – épp friss miniszterelnöki minőségében – fáradtan lépdelt fel a brüsszeli sajtótájékoztató pódiumára Herman van Rompuy-jel, az Európai Tanács akkori elnökével. A szokásos kommunikációs paneleken túl kevés érdekességgel szolgált a „rutinsajttáj”, ám Dačić hozta a formáját, hiszen a záró gondolatai között nagyjából arra kérte az EU-s döntéshozókat, hogy ne mozgassák a célszalagot. Értsd: menet közben ne találjanak ki újabb és újabb feltételeket Belgrádnak a csatlakozáshoz vezető út során.

Mozgott az a célszalag az elmúlt tíz évben? Ha nem mozgott, akkor viszont mi a hézag Szerbia csatlakozási folyamatának csigatempójával? Nem egyszerű válaszolni ezekre a kérdésekre, s tán nem is lehet kimerítően.

2015 decemberében nyitották meg – együtt a pénzügyi kontrollról szólóval – azt a tárgyalási fejezetet, amely Szerbia és Koszovó viszonyának normalizálásáról szól. Kérdés, azóta történt-e bármi is, amely Belgrád és Pristina viszonyát normalizálta volna? Talán jelképes is az, hogy mindjárt „ezzel kezdték”, ám ez aligha lehet meglepő. Nincs olyan ugyanis, hogy úgy lépek be az Unióba, hogy közben több mint kétséges, mettől meddig tart az országom. Margóra: alighanem az sem véletlen, hogy Oroszország pont ezért tette kérdésessé Moldova, Ukrajna és Grúzia területi kiterjedését – ha már nem tudta őket lábhoz kényszeríteni –, így bajosan lesznek egyelőre a nyugati szövetségi rendszerek tagjai, viszont az orosz ügyeskedések alanyai, függvényei attól még lehetnek.

Visszatérve Koszovóra… És 2012-be… Az Európai Parlament akkori elnöke, Martin Schulz bizonyos helyzetekben arról volt híres, hogy – míg a finom diplomatának tűnő Rompuy épp ellenkező stílust képviselt – megmondta a dolgok állását. 2012 őszén ugyanis megemlítette, Szerbiában bizony el kéne ismernie Koszovó önállóságát. Nem igazán kételkedhetünk abban, hogy most is ez lenne a legkönnyebb út Nyugat-Európából nézve. Lenne, s mintha az azóta zátonyra futott alternatív próbálkozások is ezt bizonyítanák: többek között sem a Szerb Községek Közösségének (ZSO) létrehozási kísérlete, sem a Vučić és Thaci által óvatosan belebegtetett területcsere („adok egy Preševót Leposavićért” elv alapján) nem hoztak előrelépést, mi több, mondhatni, hamvukba haltak. A történet ezen szála tehát jelen állás szerint – még – reménytelen.

Mi az azonban, ami Koszovón túl, akár attól függetlenül is akadályozza, hogy Szerbia megtérjen az európai klubba? Ez nem lehet más, mint politikai ok. Az elmúlt években jól megbizonyosodhattunk arról, hogy az autoriter útra lépő kormányok valahogy problémákat okoznak az EU politikai rendszerén belül. Ezt ők otthon természetesen úgy adják el, hogy szabadságharcot vagy valami hasonlót végeznek, ám a rögvalóságból nézve ez azért máshogyan fest: klientisztikus rezsimek épülnek ki akár még a legkisebb településeken is, a hatalmi körbe tartozók törvény feletti aktorokká válnak, illetve, hát, az államapparátust és intézményeket is úgy siklatják ki, mint annak rendje. Folytathatnánk még a sort, de mivel ezek a jelenségek részei a szerbiai mindennapoknak is, akkor bizony addig várhatja ez az ország az EU-csatlakozást, amíg Naprendszerünk csillaga vörös óriássá nem fúvódik, s el nem nyeli a bolygónkat. Nincs olyan szerencséje, mint Magyarországnak, amely már klubon belül épített ki hasonló leleményeket. S ha mindez nem lenne elég, február 24-e óta az oroszbarátság sem egy szerelmetes tényező, amelyet megértően fogadnak nyugatabbra, Szerbia azonban ettől sokszorosan nehezen képes csak szabadulni. Ha akar és tud egyáltalán.

Adjunk azonban egy kis igazságot Szerbiának – s vele együtt Magyarországnak is – a kapitalizmuskritika talaján állva. A centrumperiféria viszonyrendszerből kiindulva való igaz, hogy az utolsó szó aligha lesz bármiben is a félperiféria népét gyarapító Szerbiáé vagy Magyarországé. Nem lehet túlságosan hosszan ragozni ezt a körülményt, pontosan az ugyanis, aminek tűnik: alávetettség. Ám kérdés, hogy mivel kéne ehhez képest alternatívát nyújtani? Klientizmussal? Kleptokráciával? Vagy amivel Oroszország újabban próbálkozik: agresszív, kisstílű imperializmussal? Meg aztán: „Putyin-barátsággal”? A tekintélyelvűség efféle iránya megfelelhet ugyan egy kritikus tömegnek (ami egyben biztosítja a hatalmon való maradást is), ám legyen bármilyen ellentmondásos is, a demokrácia valódi játékszabályai és szokásai szerint úgy, ahogy, de mégis működő országok részéről kevés megértésre számíthat.

Egy szó, mint száz, nem csoda, hogy Aleksandar Vučićot újabban gondterheltnek látjuk. Amikor arról beszél, hogy csak pár vállveregetést kapna az ország akkor, ha csatlakozik az Oroszország elleni szankciókhoz, akkor némileg igaza van, ha a félperiféria szereplőjének tekintjük őt. Ám ha a koszovói fiaskót, s hát az SZHP által működtetett politikai rendszert magát nézzük, akkor Szerbiában nem sokan gondolhatják komolyan, hogy záros határidőn belül EU-tag lesz az ország.

Végül említsük meg az egész történet vajdasági magyar „vonatkozásait”. Pásztor István többek között sokszor érvelt azzal a SZHP-val való szövetkezés mellett, hogy így a VMSZ-nek is lesz beleszólása a csatlakozási folyamat körüli történésekbe. Igen ám, de Szerbia vergődését nézve ennek esetleges potenciálját aligha használták ki. Másfelől vegyük észre, hogy ami a SZHP-ben (s az EU-klubon belüli Fideszben) ellenszenves nyugaton, annak teljességgel részese a VMSZ is. Sőt, kockáztassuk meg: a VMSZ hatalmi stílusa nem fajul el annyira, amennyire, ha nem azzá válik az SZHP, no meg a Fidesz, amivé. Így, mondhatni, könnyű dolga volt a Pásztor Istvánban és körében szunnyadó mezővárosi autoriter szellemnek: pont ilyesmire volt szüksége a két ország urainak. Az EU-nak azonban nem.

VATAŠČIN Péter