Egyelőre csak a tanügyben

Izgalmas kérdést vetett fel a napokban a Nauči me! (Taníts meg!) szervezet, amely azt a küldetést vállalta magára, hogy korszerű oktatási formákat hozzon létre, amelyek innovatív, felelős egyéneket képeznek a digitális társadalomban.

Az Európai Unió által támogatott Pošteno do posla! (Becsületes módon munkához jutni!) elnevezésű projekt a szervezet kezdeményezése, és az a célja, hogy világos kritériumokat vezessen be a tanárok munkába állásához, hiszen nincs jó oktatás a legjobb tanárok nélkül, de a jelenlegi rendszer megengedi, hogy a megtisztelő oktatói hivatást meg lehessen vásárolni, oda lehessen valakinek ajándékozni vagy akár el is lehessen orozni.

Világos követelményrendszer és átláthatóság

A kezdeményezésben síkra szállnak azért, hogy az oktatásügyben jelenleg hiányzó vagy határozott idejű munkaszerződéssel dolgozó mintegy két és fél ezer tanítói és tanári állás immár engedélyezett betöltése világosan meghatározott követelmények alapján történjen.

A vonatkozó jogszabályok az általános föltételeken (képesítés, esetleges szakvizsga, orvosi igazolás) túl csak a nyelvismeretre és a pszichikai alkalmasságra vonatkozóan határoznak meg (nem egészen egyértelműen alkalmazható) követelményeket. A december végén meghozott jogszabály-módosítás a jelöltek közüli választás jogát újfent az igazgatóra ruházta, ahogyan az évtizedeken át működött, ráadásul – egyéni túlkapások vagy túlzott ügybuzgalom kivételével – nem is olyan rosszul. A megbízatásukat viszonylag zavartalanul és felelősen ellátó intézményvezetőknek ugyanis érdekükben állt minél kiválóbb munkatársakat gyűjteni maguk köré.

A 2017-ben meghozott oktatásügyi alaptörvény (amely voltaképpen, de kellően burkolt formában jogi keretet adott a pártalapú foglalkoztatásnak) egy háromtagú bizottságra bízta ezt a fontos döntést, és az igazgatónak csak az esetleges elégedetlenkedőket kellett másodfokon „megnyugtatnia”, hogy a bizottság jól döntött. Pláne, amikor fő kiindulópontként már 2017-ben is a helyi politikai hatalomgyakorlók által összeállított „saját lista” szolgált.

Emiatt a projekt kezdeményezői úgy vélik, hogy a folyamat átláthatatlan, hiányoznak a legmegfelelőbb jelölt kiválasztásának világosan meghatározott követelményei, sőt – mint írják –, az intézmények nem is éltek azzal a lehetőséggel, hogy saját belső követelményrendszert dolgozzanak ki. Közel 1600 intézményhez fordultak erre vonatkozó kérdéssel, és közülük mindössze nyolcból kaptak pozitív választ.

Az igazgatókkal folytatott beszélgetés során kiderült, hogy ez a kérdés bennük is elégedetlenséget kelt, mert úgy gondolják, hogy mindenütt azonos mércéket kellene alkalmazni, amelyek a törvény részét képezik, nem lehetnek egy-egy iskolának egyéni követelményei. Egyértelmű kritériumok nélkül az egész folyamat átláthatatlan, és a fellebbezési eljárás is értelmetlen, mert nem lehet tudni, mit kifogásolhatunk, mivel minden jelölt „egyformán kiváló”. Sok iskola veszített már pert az elégedetlen jelöltekkel szemben, és ez komolyan megterheli az amúgy is szűkös oktatási költségvetést, amit minden bizonnyal jobban is fel lehetne használni.

Vakon dönteni

Függetlenül attól, hogy a legújabb törvénymódosítás szerint ismét az igazgató választhatja ki a pályázatra jelentkező „leginkább megfelelő” jelöltet, sem az ő, sem a jelöltek helyzete, még kevésbé a vállalható döntés nem lehet megnyugtató, ugyanis „látatlanban” kell választani. Bár manapság nagy divatja van a „vakrandinak ”, és az egyszeri kiruccanásnak akár nyomot hagyó következményei is lehetnek, hosszú távú döntéseket még egy egyén és intézmény viszonylatában sem bölcs dolog „vakon” meghozni.

Márpedig a közoktatásban erre törvény kényszeríti a döntéshozót.

Mind a korábbi törvény, mind a legújabb módosítás úgy rendelkezik, hogy a tanári munkára jelentkező jelöltekkel, miután kiderült, hogy a pályázati feltételeknek megfelelnek, „el kell beszélgetni”, magyarán állásinterjút kell készíteni. Ez a pályázati bizottság feladata, és sem a korábbiak, sem a módosítások szerint maga az igazgató nem vesz részt rajta, a döntést tehát úgy kell meghoznia, hogy ad absurdum nem is látta a jelentkezőt.

Mivel azonban a mostani csoportos és központi engedélyhez kötött pályázatokra a tucatnyi éve húzódó foglakoztatási moratórium „kárvallottjai”, elvileg a már jól ismert, esetenként 10, de akár 12 éve ideiglenes munkaszerződéssel dolgozó tanárok jelentkeznek (és rajtuk kívül sokan mások), így nem okvetlenül „vakon” kellene megszületnie a döntésnek – ha ama „saját listák” bele nem szólnak a „vakvezetésbe”.

A Pošteno do posla! nevű kezdeményezés emiatt szorgalmazza egy világos és egyértelmű követelményrendszer kidolgozását és a folyamat  átláthatóságát. Egyelőre még igen csekélynek tűnő esélyekkel.

Ehhez az a tény is hozzájárul, hogy az iskolaigazgatók zömének idén lejár a megbízatása. Márciusig ki kell írni az új pályázatokat, és mivel április elején parlamenti és önkormányzati választások lesznek, sok helyütt – biztos, ami biztos alapon – igyekeznek mihamarabb lebonyolítani mind a tanárok állandósítását, mind az igazgatóválasztási eljárást.

BERETKA Ferenc