Már csak a döntésre várunk

A jelenlegi hírek szerint megoldódni látszik az iskolák leállása vagy további működése körüli dilemma, ami a járvány immár negyedik hullámának váratlan, de annál erőteljesebb előretörése miatt egyre gyakrabban és egyre hangosabban vetődik fel.

Mire e sorok az olvasók elé kerülnek, valószínűleg a döntés is megszületik. Korántsem konszenzussal, hiszen elsőként a miniszterelnök szellőztette meg a dolgot, méghozzá október utolsó hetében, amikor bejelentette: „latolgatják a szünidő áthelyezésének lehetőségét”. Nemigen pontosított, így a sajtó tudósítói kénytelenek voltak megpróbálkozni a gondolatolvasással. Így meg nem erősített hírek szerint arra jutottak, hogy „valószínűleg az őszi szünetre gondolhatott” (Danas), ami az idei iskolanaptárban van is, meg nincs is. A vajdasági például egy szóval sem említi, tehát nálunk nincs, a belgrádi viszont a november 11–12-ét őszi szünetnek nevezi, ami voltaképpen egyetlen nap szünidőt jelent. November 11. ugyanis egy ideje állami ünnep és munkaszüneti nap (legalábbis az állami intézményekben), november 13–14. pedig szombat–vasárnap, így be sem számították a „szünet” időtartamába.

Ugyanakkor Predrag Kohn még azt a lehetőséget latolgatta, hogy esetleg a téli szünidő kezdetét kellene december elejére áthelyezni. De kellően szigorú is volt, szerinte ugyanis mindenekelőtt a védettségi igazolványok felmutatását kellene a nap 24 órájában kötelezővé tenni, és csak ezután lenne értelme a szünidő kérdésével foglalkozni.

Az előző héten még az „enyhén szólva csodálkozó” dr. Tiodorović átértékelte korábbi álláspontját, és immár azt hangsúlyozza, „fontos, hogy az iskolák továbbra is működjenek, mert oktatási, közösségi és nevelő szerepük van.”

A régi recept szerint

A gordiuszi csomót a jelek szerint Zlatibor Lončar egészségügyi miniszter fogja átvágni, aki már október 28-án előrevetette: „meghosszabbítjuk az őszi szünidőt az iskolákban, hogy ezzel megszakítsuk a koronavírus terjedési láncát az oktatási intézményekben.” Igaz, hogy a döntést majd csak ezután hozzák meg, de minden jel szerint a korábbi évek gyakorlata éled most is újjá: az állami ünnepet toldják meg néhány nappal vagy egy egész héttel. Ha Lončar előrejelzését megpróbáljuk megfejteni (ő ugyanis összesen 9 nap megszakításról beszél), akkor vélhetően november 11-ét megelőző héten már nem kellene iskolába menni. Ez lenne egyébként az észszerű megoldás, hiszen minél előbb meg kellene szakítani a fertőzés folyamatát. Kijelentette, hogy ezt korábban is megtették a szezonális influenza letörése érdekében, és akkor eredménnyel járt. Reményét fejezte ki, hogy most is így lesz.

Járványszünet rég(ebb)en és most

Az elmúlt bő egy évtized alatt, még elég sokan emlékezünk is rá, alig múlt el tanév, hogy ilyen-olyan járványhelyzetre (madárinfluenza, H1N1, sertésinfluenza stb.), esetleg rendkívüli hóhelyzetre stb. hivatkozva ne hosszabbították volna meg valamelyik szünidőt, vagy ne csaptak volna hozzá pár szabadnapot egy-egy állami ünnephez (pláne, ha hétvégére esett).

Magam a Családi Kör hasábjain 2009 novemberében írtam először járványhelyzetről (Járványhelyzet van, és bizonyára lesz is még, CSK, 2009. XI. 19.). Most újraolvastam a cikket, és tizenkét év távlatából magam is igencsak meglepődtem bizonyos dolgok egybeesésén. Így engedelmükkel idéznék belőle egy részletet:

„Már a (2009–2010-es) tanév kezdetén vezető témának számított, hogyan készüljünk fel a közelgő pandémiás veszély enyhítésére. Mi több, magas kormányzati szintekről érkeztek utasítások a miheztartásra és a teendőkre vonatkozóan. Októberben már minden iskola köteles lett volna heti rendszerességgel jelentést küldeni a hiányzó tanulók és alkalmazottak számáról.

De mivel senki nem tapasztalt semmilyen szokatlan dolgot az iskolákban, a hiányzások száma nem tért el a szokványostól és semmilyen jel nem utalt arra, hogy valami rendkívüli készülődne, a legtöbben megfeledkeztünk a jelentési kötelezettségről. Ám a különféle hatóságoktól rendre érkeztek újabbnál újabb utasítások, plakátok és szórólapok. Az emberben kezdett kialakulni valamiféle nyugtalanság. Volt, akiben a legutóbbi háborút megelőző időszak emlékei villantak fel: valakik mintha jó előre tudnák, hogy márpedig itt járvány lesz, ha belepusztulunk is…

Aztán jöttek az első aggasztó sajtóhírek. Megjelent a vírus. Kiránduló középiskolások hurcolták be az arany városból. Életveszélyes szövődményekről, lélegeztető készülékekre kapcsolt fiatal emberek élet-halál harcáról számolt be nap mint nap képes tudósításokban a média. Bemondták, hogy három műszakban gyártják a védőmaszkokat. Másnapra el is fogyott mindenütt. Iskolás gyerekek képei jelentek meg a címlapfotókon, orrukon-szájukon, de legtöbbjüknek a nyakában ott lóg a végre hiánycikknek számító álarc.

Közben nagy tételben fogynak a vény nélkül árusított méregdrága csodaszerek, immunerősítők, vitaminok, lázcsillapítók…

November 5-én tíz órára berendelték az iskolaigazgatókat Újvidékre megbeszélésre. Déltájban távoztunk az ülésről minden konkrét utasítás nélkül. A délutáni híradóban megjelent az oktatásügyi miniszter, és közölte, hogy az egész országban egy héttel meghosszabbítják az őszi szünidőt.”

Történt mindez szinte napra pontosan 2009 novemberében.

Most 2021-et írunk, és gyakorlatilag ugyanitt tartunk azzal, hogy járvány márpedig lett. Még ugyan bele nem pusztultunk mindahányan, de a várt és tervezett következmények lassan, de biztosan mindenkit elérnek: árrobbanás, hiánycikkek, energiaválság, infláció pénzügyi átrendeződés. És ki tudja, mi más jön még.

BERETKA Ferenc