A 2024. év utolsó napján is megjelent az államfő az egyik hatalom által ellenőrzött televízióban. Tényleg unom, és röstellem is, hogy mindig róla van szó a belpolitikai kommentárban, de erről is csak ő tehet. Hadd ne magyarázzam ismét, miért meg hogyan. Szóval megjelent, és nemcsak boldog új esztendőt kívánt Szerbia polgárainak, hanem fenyegetett is.

Nemcsak a műsorvezetőt – ez már szokása, bármelyik televízióban jár –, nemcsak politikai ellenfeleit – ez is benne van a politikai habitusában, ha van ilyen –, tehát nemcsak eddigi szokásos rágalmazó magatartásának lehettünk tanúi, hanem minket, itteni polgárokat is ijesztgetett. Bejelentette, létrejött a Szerb Haladó Párt lojalistáinak a szervezete, eddig több mint 17 ezer taggal.

Véres ügyek

Jó, tudom én, hogy mindenekelőtt az egyetemista tüntetőkkel szimpatizálóknak üzent azzal, hogy elmondta, a csoport találkozóját egy piciny templomban tartották, ahol vérükkel esküdtek fel örök hűségre. Természetesen a hozzá való hűségre. Erről a vérükkel esküdtekről a magyar embernek mindjárt Anonymus Gesta Hungaroruma meg a vérszerződés, a hét vezér jut az eszébe, ami a magyar hagyományra épül, de monda, rege. Tartok tőle, hogy a többség inkább a rossz ifjúsági regényekben meg filmekben elbagatellizált vértestvérségre gondol (érvágás, borba csöpögtetés, ivás), ami talán létezett világszerte véd- és dacszövetségként, de ez már csupán a mesékben él, ha él. Más meséken nevelkedik már a mai gyermek. Nem is csoda, hogy ez a csoda – mármint a lojalistákról szóló mese – is három napig tartott az utca eseményeire való, nyilvánvalóan kapkodó reagálások részeként. Előtte volt a fenyegetés, a diákok megveretése a fekete csuklyásokkal, majd következtek a megverésükre irányuló ajánlatok, végül a fizikai beavatkozástól való tartózkodás ígérete.

Hatalomcsere vagy rendszerváltás

Látszik tehát, ki van lépéshátrányban: a hatalom. De utcai sétával nem lehet rendszert váltani, különösen ott nem, ahol már történt egy rendszer- vagy inkább hatalomcsere bő 24 éve, 2000 októberében, amit a hatalom új birtokosai jól elfuseráltak a folyamatosság elvére hivatkozva. Pedig akkor is egy autokrata hatalmat buktattak meg az utcán, és volt egy világi, fiatal miniszterelnök, aki tudta volna a demokrácia vizeire irányítani ezt a hajót, amit akkor még Jugoszláv Szövetségi Köztársaságnak neveztek. Nem engedték meg neki – nem a volt hatalom, a vörös-fekete (szocialista-radikális), ami úgy hullott szét, ahogyan az a politikai nagykönyvben meg van írva, hanem a 20 pártból álló Szerbiai Demokratikus Ellenzéket (DOS) felölelő, túlzottan is heterogén politikai erők voltak a hóhérok. Nem jó szó az erők: tényezők talán. Ez sem jó, mert egyenként nem voltak erősek, és nem léphettek fel tényezőként sem, de együtt maguk mögött tudhatták a polgárok igen szoros többségét. Nagyjából úgy, mint ma. Arra viszont már nem volt meg az erő, a politikai meg emberi bölcsesség és vízió, hogy megteremtsék az igazi demokrácia alapjait, és létrehozzák a jogállamot, így most ott vagyunk, mint negyed évszázada. Azzal, hogy a vörös-fekete koalícióból csak a fekete dominál, körülrajongva apró, tarka vazalluskáival.

UDBA-skodás

Majd elfeledém, az egyetemisták ellen az UDBA-t is bevetették, amit most BIA-nak mondanak, de UDBA maradt teljes egészében. A Nemzetbiztonsági és Hírszerzési Iroda (BIA), a titkosrendőrség eredeti feladata a második világháború után az akkori új hatalom ellenségeinek eltávolítása volt. A szovjet KGB mintájára hozták létre, és annak példáját követve működött. 1948 után a belső ellenségre összpontosított, sikeresen. Ez volt a Goli Otok kora. Majdnem korszakát írtam, és akkor nem sokat tévedtem volna.

Az állambiztonsági szerveknek az ország biztonságára kellene összpontosítani, a mindenkori hatalomnak dolgozni az ország biztonsága érdekében párthovatartozásra való tekintet nélkül, nem pedig „baráti beszélgetésekre” hívni a tiltakozó egyetemistákat és a szüleiket. Ez sem a demokrácia jele, sokkal inkább az egypárti diktatúráé. De akkor nem is titkolták: úgy nevezték, proletárdiktatúra. Jó, ez egy 20. század eleji kifejezés, de nyílt, világos beszéd.

Ha az itteni társadalom nem tud kitermelni olyan erőt, amely képes lesz az igazi demokrácia felé irányítani az országot, akkor hiába az eddig nem látott tömeg az utcákon, hiába az egyetemisták konok igyekezete, a fagyoskodás, a belgrádi Gazella híd blokkolása, az alkotmánybírók és a főügyész számonkérése, mindez fabatkát sem fog érni. Sőt, a mostani hatalom főnixmadárként fog, ha nem is poraiból, de felkelni. Nem az újságíró feladata megtalálni a módját annak, mit és hogyan kellene csinálni, azt azonban megállapíthatja több évtizedes tapasztalatára hivatkozva, hogy aki elmulasztja az alkalmat, sokáig várhat az újra. Mi már egyszer megtettük ezt, 2000. október 5-én. Téveset léptünk, téves emberekre bíztuk a vezetést, az igazit pedig hagytuk agyonlövetni. Nem biztos, hogy egy második alkalom előtt állunk.

ÖREG Dezső