Az időként világszinten feltörő energiaválság szinte folyamatosan napirenden tartja a megújuló energia kérdését. A környezetvédők elsősorban a szél- és a napenergiára esküsznek, s úgyszólván késhegyre menő harcot folytatnak, főképp a széntüzelésű erőművek mielőbbi bezárása érdekében. Ugyanilyen hévvel viseltetnek a nukleáris energiával szemben is, annak ellenére, hogy – s ezt a szakemberek már nem egyszer bebizonyították – ez a legbiztonságosabb és leginkább környezetbarát megoldás.
A környezetvédelem minden kétséget kizáróan elérkezett a föld fenntartásának utolsó másodpercéhez. Különösen az első ipari forradalom kezdete óta az emberiség úgyszólván minden megtett annak érdekében, hogy a környezetét, a természetet minél jobban kizsigerelje és tönkretegye. Ez irányú „törekvései” több mint sikeresnek bizonyultak. Elsősorban ez az oka annak, hogy a szakemberek megpróbálják igába fogni a természetet, vagyis a napot, a szelet és a vizet. Ez azonban egyrészt nem egyszerű, másrészt pedig igen költséges. Márpedig a profitéhség még az idő múlásával sem csökken. Sőt! Szembeszökő példa erre a kínai, az amerikai és az indiai ipar. Nem véletlen, hogy egyikük sem volt hajlandó csatlakozni a környezetvédelmet szorgalmazó világmozgalomhoz.
Kérdés azonban, hogy a földben rejlő tartalékok meddig lesznek képesek szolgálni a folyamatosan növekvő igényeket. Számos országban sorra zárták be a szénbányákat, mert az üzemeltetésük nem volt kifizetődő.
Az éppen körülöttünk dúló válság (háború, a gáz- és kőolajár drasztikus növekedése) ismét napirendre kényszerítette a három megújuló energia kérdését. Nincs ez másképpen nálunk, Szerbiába sem. Az obrenovaci, majd a kostolaci erőműben történt gyanús eredetű, napjainkig homályban levő okok miatt történt sorozatos meghibásodások miatt a szerbiai villanygazdaság kénytelen volt importálni méregdrága elektromos energiát. Kilowattóránként 33 euró centet kellett fizetnie, vagy számolni azzal, hogy gyakorivá válnak az áramszünetek. Erre a megoldásra kényszerült annak ellenére, hogy az utóbbi néhány évben megépült néhány napelemes kapacitás és szélturbina. De ha felhős az idő, vagy nem fúj a szél, az eurómilliókat felemésztett beruházások haszontalanokká válnak/váltak. Vagyis nem termelnek áramot, amellyel pótolni lehetett volna a hiányt.
Egyébként kissé szembetűnő, hogy az államelnök is egy óvatlan pillanatban szembefordult a nap- és szélenergiából eredő elektromos áramtermelés észszerűségével. Egy szűk, az áramhiánnyal, illetve a hőerőművek meghibásodása miatt kialakult több mint áldatlan helyzettel kapcsolatos politikai tárgyaláson ugyanis azt kérdezte az érintett közvállalat illetékesétől, hogy a megújuló energiatermelésbe fektetett összeg lényegében az ablakon kidobott pénz? Az igenlő válaszra önmaga iránti sajnálkozását fejezte ki, miszerint kár volt a környezetvédőkre és a külföldiekre hallgatni, hiszen „ő tudta, hogy hazudnak”.
Persze, ezzel kapcsolatosan vannak rendszerbeli hiányosságok is. Mint ismeretes, az energiaügyi minisztérium már legalább egy éve igyekezik hathatósan támogatni azokat a háztartásokat, amelyek hajlandók pénzt áldozni házuk, lakásuk hőszigetelésére, az eddiginél lényegesen nagyobb hatásfokon működő kazánok vásárlására, mi több, újabban a napkollektorok beszerelésére is. Alapjában véve ebben nem nagyon található kifogásolnivaló, de azt is tudni kell (a napkollektorokkal kapcsolatban), hogy a háztartások által így megtermelt esetleges árammennyiség többletét a villanygazdaság ugyan szívesen átveszi, de nem ad érte egy megveszekedett fabatkát sem. Ezzel ellentétben ironikusan hat, hogy Szerbia körülbelül 3,5 millió fogyasztója havonta köteles fizetni a „kedvezményezett áramtermelők serkentésére vonatkozó illeték”-et. A jogi bikkfanyelven írt szöveg tulajdonképpen a fentebb említett megújuló energiatermelőkre, vagyis a szél- és napenergia „gyártóira” vonatkozik. Egy, havonta 411 kilowattóra áramot elfogyasztó család esetében ez 180 dinárt jelent. Amikor ezt a terhet bevezették, ugyancsak senkit sem kérdeztek meg, hogy hajlandó-e a zsebébe nyúlni, mint a havi 300 dináros tévé-előfizetés esetében (ha van neki tévékészüléke, ha nincs).
Ha az átlagos fogyasztóként inkasszált 180 dinár (nem 3,5, hanem) 2,5 millióval sorozzuk, szemmel jól látható összeget, vagyis 450 millió dinárt, illetve 3,8 millió eurót kapunk, tehát egy év alatt 45 millió euró üti a villanygazdaság markát. A nem kevés pénz ellenére neki sokkal kényelmesebb méregdrága áramot importálni, mint elsősorban saját erejéből fejleszteni.
Az is elgondolkodtató, hogy ha fejlesztésről van szó, több száz millió külföldi hitelt vesznek fel (aminek a törlesztését az állam, vagyis az adófizető polgár szavatolja), a szélerőműparkok létrehozásában pedig külföldi (magán)vállalkozókat bíznak meg. Aligha kétséges, hogy az általuk megtermelt elektromos energiáért a villanygazdaságnak busásan fizetnie kell, de ez sem garancia arra, hogy szükség esetén (lásd: a hőerőművek lerobbanása) lesz elég áramunk.
Ha az elmondottakból végső következtetést akarunk levonni, talán nem oktalan a kérdés:
Megéri?
BOTH Mihály
