Igaz, hogy még bő három hét választ el bennünket szeptember elsejétől, a hivatalos tanévkezdés napjától, a múlt héten mégis a közérdeklődés középpontjába került az iskolába indulás várható mikéntje; nemcsak a minden jel szerint távozó miniszter által szolgáltatott változatos információk miatt, hanem az érintettek szervezett vagy spontán reakciói okán is.

A járványhelyzet kapcsán jelenleg Szerbiában az egyik fő gond az az országos bizalomvesztés, amely e veszélyes állapot felelőtlen kezelése és kommunikálása miatt alakult ki. Az emberek jelentős része a választások óta egyszerűen nem bízik sem a járványügyi szakemberek ajánlásaiban, sem a körülöttük okvetetlenkedő politika állásfoglalásaiban, még kevésbé a korlátozó rendelkezésekben.

Tanteremben és/vagy számítógép előtt 

Ilyetén az is érthető, hogy minden érintett fokozott aggodalommal tekint a tanévkezdés elé, hiszen a tavasszal kipróbált, hivatalosan egekig magasztalt távoktatás rengeteg megpróbáltatással járt, és számos kedvező meg legalább annyi kedvezőtlen tanulsággal szolgált.

Nem csoda hát, ha az érintett átlagemberek nem titkolt aggodalommal, sokan komoly ellenérzéssel olvassák/hallgatják a tanévkezdésre vonatkozó bizarr és naponta változó bejelentéseket. De abban nagyjából mindenki egyetért, hogy az egészség mindennél fontosabb (kellene, hogy legyen). Ezen a ponton be is léptünk a mókuskerékbe.

Dr. Srđa Janković immunológus a szeptemberi tanévkezdés kapcsán kijelentette: „Minden összejövetel kockázatot jelent, de az általános iskolások, különösen az alsósok életében a közösség, a kapcsolattartás és a szocializáció nagyon fontos szerepet játszik. A mostani helyzet még eltart egy ideig, de figyelembe kell venni a hosszú távú következményeket is. Nekünk mérlegelni kell, mi az, ami kevésbé káros.”

A minisztérium fáradhatatlanul (és talán időnap előtt) tálalja a bizarrabbnál bizarrabb „modelleket és almodelleket”. A körülmények változásait ugyanis nehéz előrevetíteni. Jelenleg biztosnak tűnik, hogy a távoktatás valamilyen formában ősztől is folytatódni fog, de egyre inkább latolgatják a tantermi oktatás különféle változatait, főképp az általános iskolások számára, hiszen számukra nélkülözhetetlen a közvetlen kapcsolat a tanítóval és a többi diákkal. Valószínű, hogy a tanulók létszámától és a tantermi lehetőségektől függően minden iskola (a szülőkkel egyetértésben) megválaszthatja a számára legmegfelelőbb megoldást. Ezek között a rövidített órákkal és akár négy váltásban folyó oktatás is szerepel.

A középiskolákban minden jel szerint nagyobb teret kap a távoktatás. Ha rosszmájúak akarunk lenni, akár azt is mondhatnánk, a középiskolások élete a tantermekből – kéthetenként immár legálisan – áttelepül a kávézókba. Számos középiskola eddig is keserves harcot folytatott az intézmények környékén gombamód elszaporodott klubok, kávézók, fogadóirodák ellen, ahova tucatszám lógtak el a diákok tanórák alatt. Mivel a járványhelyzet szigorú szabályai ezeket a „műintézményeket” csak szőrmentén érintik, a tanulók egész biztosan jó lehetőséget látnak bennük a huzamosabb ideig tartó bezártság ellen.

A távoktatás megosztja az érintetteket

A hivatalos álláspont szerint a televíziós és digitális oktatás kitűnőre vizsgázott, hovatovább gazdag távlatokkal kecsegtet. Így a teljes iskolai tananyag felvételét tervezik, amit szükség esetén bárki bármikor előkaphat, és kiválthatja vele az egyébként „macerás” tantermi órákat. A távoktatás kényszerű résztvevőinek tapasztalatai egészen mások. A rendszerré emelt otthoni oktatás ugyanis természetellenes állapot, időben és térben is belegázol az emberek intim szférájába, felborítja a család megszokott életrendjét. Olyan többletigényeket támaszt és pótfeladatokat ró nemcsak a tanulóra, hanem a vele egy fedél alatt élőkre is, amelyekre egyébként semmilyen jogalapja nincs.

Emiatt egyre több szülő emeli fel a szavát a távoktatás ellen. Az egyik közösségi oldalon online petíciót indítottak, amelyben kiemelik: „Mi, alulírott szülők, ellenezzük az online oktatás eddig alkalmazott modelljét, úgy véljük, hogy az elmúlt időszakban megszervezett oktatás eredménytelen és kontraproduktív volt.”

A petícióban két fő követelést fogalmaztak meg. Az első, hogy az iskolákban tegyék lehetővé a normális oktatást a járvány elleni védelmi intézkedések feltételeinek biztosítása mellett (ehhez négy pontban fel is sorolták e feltételek számukra elfogadható minimumát). A másik pedig, hogy amennyiben az illetékesek mégis ragaszkodnak az online oktatáshoz, akkor annak működési rendszerét fejlesszék tovább, és biztosítsanak mindenkinek megfelelő műszaki eszközöket és szoftvereket, valamint tegyék lehetővé a személyes konzultációt a tanárokkal. Továbbá – és ez a legérdekesebb követelés – adjanak a szülőknek havi átlagfizetést, mert az online oktatás miatt sokan kénytelenek otthagyni a munkájukat.

A petíciót eddig több ezer szülő írta alá, de hivatalos helyről még nem reagáltak a követelésekre.

Vicsek Annamária államtitkárt ugyanakkor „büszkeséggel tölti el”, hogy távoktatásból „jól vizsgáztak a gyerekek, a szülők és a tanárok is”. „Hatalmas dicséretben” is részesítette őket, mert „az otthonuk biztonságában, egymástól elkülönülten kellett a tananyagot olyan módon elsajátítaniuk, hogy a feladatokat, instrukciókat nem a megszokott módon és nem a tanáraiktól kapták, hanem a képernyő előtt ülve, esetleg a szüleik segítségével tudták őket teljesíteni. A szülők is ki kellett, hogy lépjenek a megszokott szerepkörükből, és egy kicsit a pedagógus, egy kicsit a pszichológus, de gyakran a számítógépes rendszergazda cipőjébe is bújva úgy koordinálták a mindennapokat, hogy közben a munkájuk ellátását sem hanyagolhatták el.”

A dicséret szép gesztus, és jólesik az embernek. Nem tudni viszont, hogy ellentételezésként és főképp távlati motivációnak elég-e.

BERETKA Ferenc