Kezd egyértelművé válni, hogy ez a szerencsétlen és rejtélyes járvány nemcsak átmeneti nehézségeket és korábban hihetetlennek gondolt helyzeteket teremtett, de tartós mellékhatásokkal is jár – méghozzá nemcsak egészségügyi téren, bár az is sokismeretlenes egyenlet, és egyelőre nincs megbízható képlet a kiszámításához, de össztársadalmi és gazdasági szempontból is. Ez mind a felépítményre, mind az emberek és családok életére együttvéve és külön-külön is komoly következményekkel jár.

Igencsak átértékelődnek a fontossági sorrendek, és ezzel párhuzamosan láthatóvá válnak olyan, korábban jelentősnek hitt dolgok, amelyekről gyorsan beigazolódik, hogy nélkülük is elfogadható módon működhet a rendszer. A járvány gazdasági hatásaira pedig korántsem mellékes, ha bármivel megtakarítás érhető el. Még ha fáj is egy kicsit.

Mondanom sem kell, az ostor a legnépesebb közszolgálat, az oktatás hátán is csattanhat egy jó nagyot.

Ballasztok nélkül

Már az ad hoc bevezetett (és a hivatalos értékelés szerint sikeres) távoktatás megmutatta, hogy az oktatási rendszer a rárakott megannyi ballaszt nélkül is működhet. Sőt.

Hiszen egy 15 ezer fős mintán végzett felmérésben a megkérdezett tanárok közel fele azt mondta, a távoktatást jelentős arányban a televíziós tanórákra építette. Azok pedig köztudottan a „fő tantárgyakra” (értsd: anyanyelv, matematika, környezetismeret, illetve a vegyes összetételű kisérettségi teszt tárgyai) irányultak. Így a 14 kötelező tantárgynak csupán mintegy feléből készültek televíziós órák, a másik fele kiszorult a mindenki számára elérhető és „országos szintű”, hovatovább, az elvárások tekintetében mércének vehető munkaformából.

Számukra az online oktatás egyéb, erősen iskola- és tanárfüggő formái maradtak, összes előnyükkel és hátrányukkal egyetemben.

Rendes időben a kötelező tanórákon túl (általános iskolában legfeljebb heti 28 ilyen van) további választandó és választható tantárgyak (hittan, sportfoglalkozások), osztályközösségi, osztályfőnöki, pót-, emelt szintű és (záróvizsgára, tanulmányi versenyekre) felkészítő órák rakódnak napi és heti szinten az egyébként is túlterhelt diákok hátára. De negyedévi és évi szinten sportnapok, tanulmányi kirándulások, kulturális rendezvények és egyebek ékesítik a tevékenyégi terveket. A tavaszi versenynaptárról és a gombamód szaporodó egyesületek és szervezetek által „partnerségben” megvalósuló szemlékről, pályázatokról, programokról ne is beszéljünk.

És ide tartozik a legutóbbi évek nagy „vívmánya”, a középtávú oktatási stratégiából késve előbányászott, ám kellő odasimulással jócskán megtámogatott és a médiában agyonfényezett „egész napos iskola” projektje.

Mindez 2020. március 16-ával egy szempillantás alatt elillant. Senki nem emlegeti, hovatovább, a jövő tanév előkészítése során is mély és sokat sejtető csönd övezi.

„Főtárgyak” és „melléktárgyak”

Ha a tucatnyi tanévkezdő „modell és almodell” megoldásai közt mazsolázunk, ismét csak oda lyukadunk ki – és ezt néhol már leírva is láthattuk –, hogy akár egyes tantárgyak helyzete is kérdésessé válhat. A távoktatás néhány hónapja alatt felfigyelhettünk például arra, hogy az idegen nyelvek és az úgynevezett készségfejlesztő tárgyak (művészetek, test- és egészségnevelés) jelentősen háttérbe szorultak. Pedig Európában nyilván Szerbia az egyetlen ország, ahol a diákok egy része (konkrétan a kisebbségekhez tartozók) elsőtől nyolcadikig három idegen nyelvet tanul párhuzamosan, ami a heti kötelező óraszám csaknem egyharmadát tölti ki. De az utóbbi években legtöbbet módosított műszaki és informatikai oktatás (és/vagy technika és technológia) tantárgyat is a hallgatás fátyla borítja.

Ha szeptembertől a pillanatnyilag leginkább valószínűnek látszó kombinált modellt fogják alkalmazni, és a tantermi oktatás napi 4-4 rövidített órára zsugorodik, nyilvánvalóan a „fő tárgyak”, vagy ahogy Šarčević (volt?) miniszter fogalmazott, az „udarni predmeti“ (korábban egy-egy ilyen minősítés erőteljes tiltakozást váltott volna ki) kapnak meghatározó szerepet.

@kc = Közvetlen és közvetett hátrányok

Ez nyilván komoly munkahelyi problémákat fog gerjeszteni, mint az is, hogy a heti negyvenórás munkarendbe mindenképp be kívánják gyömöszölni a nagyobb létszámú osztályok csoportokra bontásából származó többletórákat. A miniszter megjegyezte, hogy ennek során valamennyi erőforrásra (értsd a könyvtárosokra, pedagógusokra, pszichológusokra, valamint a technológiai fölöslegként térítményben részesülő tanügyesekre) számítanak. Mindezen felül marad a távoktatással járó megannyi feladat és neuralgikus helyzet is, ami egyéni hozzáállás függvényében a feladatok néhány percig tartó kiosztásától és esetleges visszakérésétől a tantermi órákon túl napestig nyúló közvetlen interaktív tanításig terjedhet.

A tanügyi dolgozók egzisztenciáját mindamellett a járványhelyzet elhúzódása és a súlyosbodó gazdasági körülmények okozta észszerűsítési kényszer is érzékenyen érintheti.

De komoly hátrányok érték már eddig, és érhetik a továbbiakban is az oktatás és nevelés gyermekeket érintő oldalát. A körülmények hátrányosan befolyásolták a személyre szabott és az egyéni képességekre építő oktatást, beláthatatlan következményei vannak a gyermekek szocializációjára, a közösséggé nevelésre, sőt tágabb értelemben véve a gyermekjogok érvényesítésére is. A rendkívüli körülmények rendkívüli intézkedésekkel járnak, ez nem kétséges. Olybá tűnik, hogy ez alól a gyermekek sem lesznek kivételek. Vegyük például a védelmi intézkedések (arcmaszk viselése stb.) be nem tartását, ami akár a diák „szuszpendálásával” (értsd: átmeneti kizárásával – a szerző megj.) is járhat. Ezt maga a miniszter jelentette be. Ilyetén – bár a távoktatás legalább az iskolai erőszakot egy időre jegelte – mindenki jobban szeretné, ha az élet visszazökkenne a rendes kerékvágásba.

BERETKA Ferenc