A 89. Újvidéki Nemzetközi Mezőgazdasági Vásáron Orbán Viktor és Aleksandar Vučić ismét tanúbizonyságát adták a köztük levő kiváló viszonynak – amely egyben besugározza s reménnyel tölti el az általuk kormányzott népek jövőjét is. Régóta halljuk a hatalmi centrumokból és alegységekből, hogy a szerb–magyar kapcsolatok kiválók, történeti csúcson delelnek, ezért nem árt időről időre kitérni arra, hogy miként is fest a teljes kép.

Ami egészen biztos, az a két hatalmi rendszer s azok vezetői közti baráti érzület. Noha a száraz hatalomtechnika szintjén nem feltétlenül ugyanolyan módszerekkel operálva építették ki az erőterüket, az eredmény jellege sok tekintetben rokon, a célok között pedig nem sok különbség van. Tehát ha a szerb–magyar viszonyt a Vučić–Orbán, illetve a Szerb Haladó Párt–Fidesz párosokra redukáljuk, a jelen valóban fényes. Alegység gyanánt nyugodtan számolhatunk a Vajdasági Magyar Szövetséggel, s innen nézve azonnal látszik, miért volt szüksége Pásztor Istvánnak a két országvezető jóindulatára. Így fest tehát a szigorúan párt- és hatalompolitikai dimenzió.

Mi e viszonyrendszer haszna? Mire elegendő? A választók felé közvetített látványprogramokból és -projektekből ma már nincs hiány. Így lehet eladni az olyan, a vajdasági magyarokat is érintő specifikus „termékeket”, mint a Prosperitati-támogatások vagy az olyan magától értetődő fejlesztéseket, mint a szabadkai Y elágazás. Egy pillanatig még meg is lehet érteni, hogy mindezeket világmegváltó módon, a „csakis-mi-tudjuk-ezt-megtenni” túlkommunikálásával kell eladni a félperiféria hányatott világában, de aligha van olyan gondolkodó s az elmúlt 30 évet helyben megélt választó, aki ne látna át a slamasztikán. Már csak azért is, mert mindemögött gyakran ott virítanak a klientúra és a haverok, vagyis egy olyan masszív függőségi rendszer építése, amely egy alapjáratú demokráciának egészen biztosan nem a sajátja. Azt már csak szenvtelen lemondással jegyezzük meg, hogy amint Magyarországon, úgy Szerbiában sem történik semmi az oktatással, ami márpedig elemi fontosságú valami lenne egy fejlődő demokráciában. Állóvíznek minősül mindkét társadalom és közélet, ahol a kapcsolatok és a hatalomhoz való hűség messze felülmúlják az olyan talmi dolgok fontosságát, mint a tudás és a kompetencia. Ugyan mit nyújthat egymásnak két ilyen rendszer, hacsak nem kölcsönös konszolidációt, illetve némi stabilitást nyújtó szakpolitikai intézkedés mellett vásári mutatványokat az emberek részére? Meglehet, a félperiférián már ennyi is elég a tömegek egy szép hányadának.

Ha már tömegek – illetve társadalom, hogyan áll a dolog a hús-vér szerbekkel és magyarokkal? Ha elsődleges igazodási pontként tekintenek a hatalmi centrumokra, ők maguk is nyugtázhatják a nyugodt viszonyokat. Ám ha szerb–magyar személyes és közösségi kapcsolatokat említjük, a mélyben azonnal felsejlik az etnikai határ dimenziója, annak történeti terheltsége, s az ezek alapján meggyökeresedett értelmezési minták. Egy olvasónak sem kell sokáig keresgélnie a személyes példák közt, könnyedén tud mondani olyan esetet, amikor már-már rasszista módon nyilatkoznak egymásról szerbek és magyarok, vajmi kevés érdeklődést tanúsítva egymás világai iránt. Ez még akkor is így lenne, ha az előbb emlegetett politikusok kitaláltak volna olyan forradalmain új gyakorlatokat és tereket, ahol a teljes értelemben vett kulturális világok találkozhatnak, az emberek pedig egymással ismerkedhetnek. Mindehhez csak nagyon korlátozott módon vannak autentikus, tőről metszett eljárások, s valljuk be, sem az emberek, sem a politikum részéről nincs különösebb indíttatás arra, hogy ez megváltozzék. Előbbiek között a legnagyobb csoportot egyszerűen nem nagyon érdekli az ilyesmi, utóbbiak pedig megelégszenek a Patyomkin-falvak felhúzása mellett az annak takarásában végzett „ügyek” simítgatásával. „A nap végén” pedig marad egy maroknyi ember, akik másként gondolkodnak és tesznek, viszont közösségi hatásuk elenyésző.

E sorok írójának Pásztor István még 2013-ban azt nyilatkozta a csúrogi emlékművek felavatása után, hogy most már a történészekre hárulnak a további teendők, a politika megtette a magáét. A csúrogi „főhajtásban” ugyan még a legcinikusabb tekintet is talált némi megnyugtató mozzanatot, de vajon azóta közelebb kerültünk-e a „hideg” és a „még hidegebb napok” feldolgozásához? Elegendő volt-e az, ami megtörtént az ügyben? Vagy a mélyben inkább továbbra is ellentétek izzanak? Csúrognak volt fajsúlya (s nem mellesleg, jó szolgálatot tett a hatalmi erőtereknek is), ám ahogy ez máskor is lenni szokott, rendszerszintű, intenzív, hosszú éveken át tartó lelki munka nem kerekedett belőle. Történt egy alkalmi politikai „happening”, a gratulációkat begyűjtötték hozzá, a felszínt valamennyire elsimították, de a szükségesnél jobban nem mentek bele a dolgokba. Kár, hogy mindez számítás, s nem bölcsesség dolga volt.

Az összkép tehát sekélyességből, tünetkezelésből, változatlan mélységekről tanúskodik. Ezzel kell beérnünk, s hogy így tehetünk, az a magunk mögött hagyott háborúktól lehet így. Ki tagadná, hogy jobb a békés pangás, a hol rejtett, hol nyílt alapjáratú ellenszenv, mint a pusztítás? Jelzi, honnan jöttünk – s azt is, hol rekedtünk meg.

VATAŠĆIN Péter