„Ma olyan rosszul ébredtem, zúgott a fejem, semmi nem akart sikerülni, nem találtam a helyem.

Aztán délután kiültem a teraszra dolgozni, és itt a szomszéd házban elkezdtek fúrni. Egy nagyon harmonikus, egyenletes zajterhelésű, viszonylag magas frekvencián működő eszközzel dolgoznak, kisebb szünetekkel.

Úgyhogy végre megnyugodtam, helyreállt a világ rendje, visszatért a szemembe a fény és a szívembe a melegség. Optimistán tekintek a jövőbe, tudván, hogy minden a legnagyobb rendben van.”

(Pokorny Szilárd)

 

Felettébb izgalmas programmal jelentkezett az idén szeptemberben a VI. Budapesti Klasszikus Film Maraton, amely az utólagos összesítések, statisztikák és elszámolások szerint is nézőcsúccsal, nézőrekorddal zárult. Különösen érdekes ez egy olyan időszakban – mint ez a mostani itt, amelyet épp élünk –, amelyben a régi filmalkotások iránti érdeklődés iszonyatosan megcsappanni látszik. Személyes tapasztalatom még abból az időszakból, amikor az egyik anyaországi országos napilapnál dolgoztam, hogy a fiatal gyakornokok szinte kivétel nélkül azzal lépték át a szerkesztőség küszöbét, hogy ők a kultúra rovaton szeretnének dolgozni, hogy filmkritikákat írhassanak. Egy idő után pedig már az általánosan bevett, rendszeresen bevetett tesztkérdésemmé vált:

– És melyik a kedvenc Fellini-filmed?

Nos, hát a szomorú tapasztalat az volt, hogy többségükben nem is ismerték a nagy olasz mester, Federico Fellini (1920–1993) nevét, nemhogy az alkotásai közül legalább egyet meg tudtak volna jelölni a kedvencükként. Mert ők megnéztek két-három Pókember-filmet, és arról bizony volt véleményük, amitől pedig rögtön úgy érezték, hogy értenek is hozzá. Szemtanúja lehettem ekkor annak is, hogyan alakulnak ki egymástól független önálló értékelési rendszerek, önmagukban valóban logikusan működő érvhalmazok, amelyek tulajdonképpen elfedik a szükséges, megfelelő ismeretek hiányát. Leegyszerűesítve: úgy írtak emberek filmkritikákat, hogy közben fogalmuk sem volt a filmművészetről, amihez persze egyáltalán nem is értettek. Lelkesedéssel pótolták ki az ismerethiányt. Ismerünk ilyen szerzőket a színikritika területéről is, akik rajongással vegyes tartalomismertetőket írtak/írnak, de igazából a színművészethez halvány segéd dunsztjuk sincs. Nos, az ilyen gyakornokokat általában elirányítottuk a kulturális rovattól, és inkább igyekeztünk a hír fogalmának és követelményrendszerének alapjai felé terelni őket. De nem állítom persze azt sem, hogy ebben kivétel nélkül tökéletes munkát végeztünk volna, mert hát mindig is akadtak (köztünk…) lágyszívű szerkesztők, akik egy-egy ilyen gyakornoki zsengét mégis átengedtek a rostán egészen az olvasókig. Nevezhetjük ezt talán bocsánatos bűnnek…

Tény azonban, hogy a régi filmek iránt már egyáltalán nem mutattak érdeklődést, és úgy tapasztaltam, hogy nagy általánosságban is nagyon szűk közönségréteg az, amelyet rá lehet venni, hogy Pókember előtti alkotásokat is megnézzen. De ha már a hatvanas-hetvenes évek filmalkotásairól is ezt kell mondanunk, akkor hol kerülhetnek szóba a korábbi évtizedek némafilmjei és fekete-fehér alkotásai? Amelyek egy részében még nem is huszonnégy, hanem csak tizenhat képkocka pereg le a szemünk előtt másodpercenként, hogy a mozgás illúzióját keltse…

Mai képünkön Udvaros Dorottya, a kiváló magyar színművésznő látható a VI. Budapesti Klasszikus Film Maraton megnyitóján – Szigetváry Zsolt, a Magyar Távirati Iroda munkatársának felvétele az Uránia Nemzeti Filmszínházban készült szeptember 12-én –, a programsorozatban pedig, amelyen több mint száz vetítést tartottak, magyar és külföldi restaurált klasszikusokat mutattak be. Márpedig a most hatvankilenc esztendős Udvaros Dorottya is egy olyan színésznő, akinek a filmjei közül nehéz is volna csak egyet a kedvencünkként megjelölni. Ripacsok (1980), Te rongyos élet (1983), Redl ezredes (1985), De kik azok a Lumnitzer nővérek? (2007) csak néhány kapásból egy hosszan folytatható felsorolásból…

S nézegetve most a szeptemberi filmmararton programját, nem véletlenül említettem az imént a némafilmeket, a filmművészet hőskorát. Műszakilag felújítva került ugyanis szeptemberben a budapesti közönség elé például a bolgár Alekszander Ivanov Zsekov filmtörténeti szempontból is jelentős alkotása, A balkáni háború 1912–1913 című mű. Az alkotóról csak annyit tudunk, hogy valamikor 1879 februárjában született, halálának időpontja és körülményei azonban a balladai félhomályba vesznek. Őt tartják az első bolgár operatőrnek, vágónak, filmrendezőnek és producernek is egyben. Filmjét 1913-ban forgatta a fronton, és a következő esztendőben Várnában mutatták be. Annyit tudunk még róla, hogy az alkotónak a Balkán-háborúról szóló munkáját 1926-ban ismét vetették a Fekete-tenger partján fekvő városban, a művésznek azonban ezután nyoma veszett. Nem tudni, hogy mikor és hol halt meg, de azt sem, hogy születtek-e leszármazottjai. A filmje azonban továbbra is itt él velünk, s immár felújított változatban is megtekinthető.

 SZABÓ PALÓCZ Attila