Interjú Papp Ágota pszichológussal az erőszak gyermekáldozatainak világnapja alkalmából

Az ENSZ szervezésében az erőszak gyermekáldozatainak világnapja célja kezdetben a háborús gyermekáldozatokról való megemlékezés és a gyermekek áldozatul esésének elkerülése volt. Ma már a nap jelentése kibővült: ezen a napon a mindennemű erőszak, főként a családon belüli erőszak gyermek elszenvedőire hívjuk fel a figyelmet, de a kortárs erőszak is egyre elterjedtebb, amivel foglalkozni kell. Papp Ágota pszichológus szerint a gyermekbántalmazást minden esetben jelezni kell a megfelelő intézmények felé, mert ha homokba dugjuk a fejünket, és úgy teszünk, mintha nem történne semmi, vagy ha arra várunk, hogy magától megoldódik a helyzet – az nem vezet sehova.

A világjárvány hatására megváltozott sok család élete (szociális, gazdasági szempontból), egyre több családon belüli erőszakról kapunk hírt, feltételezhetően a gyermekbántalmazások száma is megnövekedett. Az intézmények dolgozói (szociális központ, tanár, gyermekorvos, pszichológus, védőnő) felkészültek ezeknek az eseteknek a felismerésére és rendezésére? 

– Emberileg mindig nehéz vagy talán lehetetlen ezekre felkészülni, azonban sokat segíthet, ha az említett intézményekben dolgozó szakemberek akár egy önismereti folyamat alatt vagy más énerősítő műhelyekben jelen tudnak lenni. Mindaddig, amíg érintődünk, azzal a „valamivel” dolgunk van. A felismerés nem egyszerű, hisz néha az egyértelmű jelek is kétségbe vonhatóak, kimagyarázhatóak, máskor meg nem látjuk a fától az erdőt. Mindenesetre létezik egy, az eljárásban használatos protokoll, amelyben minden intézmény más-más feladat- és jogkörrel rendelkezik. Egy azonban bizonyos, az, hogy ha homokba dugjuk a fejünket, és úgy teszünk, mintha nem történne semmi, vagy ha arra várunk, hogy magától megoldódik a helyzet – az nem vezet sehova. Már akkor, amikor a gyanú fennáll, lehet azt jelezni más intézmények felé. Ha valóban tehetetlenek vagyunk – illetve annak érezzük magunkat, akkor kérjünk más szakemberektől, kollégáktól segítséget.

Sokszor nem jelentik időben a szomszédok, mások, akik tudnak a bántalmazásról, mert úgy vélik, nem az ő dolgok. Valóban nem a mi dolgunk, ha gyermekek bántalmazásáról hallunk, lesz tudomásunk? 

– Egy gyerek attól gyerek, hogy még nem rendelkezik a felnőttek tudásával, tapasztalatával, problémamegoldó-készségeivel, ezért nem lehet kérdés, hogy ha bármilyen erőszakos cselekményről, bántalmazásról tudomásunk van, akkor azonnal cselekednünk kell, értesítenünk az illetékeseket, s elsősorban biztonságba kell helyezni a bántalmazottat a további traumatizáció elkerülése érdekében. A gyermeket rendszerint megfélemlítik, általában egy számára fontos személy vesztesége a tét, vagy sokáig abban a hitben éltetik, hogy az, ami vele történik, bármily rossz is, az élet velejárója, s gyakran akár úgy is hiheti, ő maga tehet róla, vagy abban a tudatban él, hogy nem érdemel ettől jobban. Arról se feledkezzünk meg, hogy gyakran a gyermek környezetében lévő más felnőtt(ek) is lehet(nek) bántalmazás áldozata(i). Vagyis éppen emiatt a segítségkérés csak ritkán vagy jóval később érkezik a gyermektől vagy számára közeli személytől – itt elsősorban a szülőre gondolok.

Egyre többet hallhatunk, olvashatunk a kortárs erőszak megjelenéséről az iskolákban. Elterjedtebb lett a kortárs erőszak is, vagy csak többet beszélünk róla?

– Talán többet is beszélünk róla, s talán egyre több módja van. Míg korábban a fizikai, verbális és olykor-olykor a szexuális bántalmazás fordult csak elő, addig ma mindenhova belopta magát a digitalizáció. S így vagy valamilyen virtuális térben történik a bántalmazás, vagy az arról készült fotók, videók kerülnek fel a világhálóra. Változott a tekintélyelvűség ereje – ha még van ilyen –, a generációk közötti barátkozás kiterjedt a katedra és az iskolapadok közé is, feloldódtak a határok tanár–felnőtt és diák–gyermek között. Miközben, gondoljunk csak bele, egy személyiségfejlődésben mi adhatna nagyobb biztonságot, mint a jól megfogalmazott, érthető és következetes keretek, amelyek minden oldalról ugyanazzal az intenzitással vannak jelen?

Legutóbb Vajdaságban, Tiszaistvánfalván (Járek) történt egy szörnyű eset, amikor nyolcadikosok molesztálták, szexuálisan bántalmazták társukat, és erről videót is készítettek, amit megosztottak társaikkal. Mit kellene tenni, hogy minél kevesebb ilyen eset legyen? 

– Ilyen hírek hallattán mindig elszomorodom, nemcsak azért, mert maga a tett is szörnyű, hanem mert nekem is vannak gyerekeim. S azon eszem magam én is, ők hogyan úszhatják ezt meg. A nevelésükben odateszem magam, azonban a kortársaknak ebben az időszakban nagyon erős a befolyásuk. Ezért is kell határozott értékeket közvetítenünk a gyerekeink felé. Tudom jól, elcsépelt vagy közhelyes, amit mondok, de nagyon fontos, hogy ezek a gyerekek kapjanak elég szeretetet. Szeressük őket. Egy intézmény sem tud egy fecskeként nyarat csinálni. Az iskola oktat és nevel, a szülő oktat és nevel. S valóban meg kell tanítanunk, hogy mi a helyes, mi a helytelen. Mit tehetünk meg egy másik emberrel, s mit nem? Meddig terjedünk mi, és hol kezdődik a másik ember? Az erkölcsi érésnek több szintje van, ezeken végig kell rugdosnunk a kölyköket is úgy, hogy közben végig hitelesek maradunk.

Mit tehetnek a szülők annak érdekében, hogy megakadályozzák, gyermekük a kortárs erőszak áldozata vagy elkövetője legyen?

– Az előbbiekben már sok mindent megfogalmaztam, de azért még hozzáfűzném, hogy a gyerekeink önbecsülését nem helyes a porba taposni. Egy jó szülő–gyerek kapcsolatban tudjuk azt, ki miben jó. Ezeket a részeket erősítjük, a hiányosságokat sem hanyagolhatjuk el, de ha valaki folyton csak kudarcot él meg, akkor attól nem lesz nagyobb az önbizalma, sőt. Látniuk kell, hogy a problémák nem az életünk rákfenéi, hanem olyan helyzetek, amelyekben mi magunk is fejlődhetünk. Mutassunk meg nekik megoldásokat, konfliktusokkal való megküzdéseket, az érzelmeink kifejezésének társadalmilag elfogadott módjait. Legyünk elérhetőek számukra, hogy akkor is hozzánk jöjjenek, akkor is hozzánk férhessenek, ha valami nem úgy sikerült, ahogy szerették volna. Oldjuk fel a szorongásaikat, mielőtt ők keresnének olyan feloldási módokat, amik önmagukra vagy másokra nézve is veszélyesek, fájdalmasak.

VÍGI ZSOLDOS Zsaklina