Az állami és a kormányhű média hónapok óta igyekezik belénk sulykolni, hogy a regnáló rendszer fő korifeusai éjjel-nappal azon dolgoznak, hogy nekünk jobb legyen. Az általuk bőségesnek nevezett, egyébként tudjuk, hogy meglehetősen szűkös állami kasszából időről időre odavetnek a jámbor népnek néhány eurónyi dinárt, sokszorosan kihangsúlyozva, hogy ez az állam segítsége.

A vezető politikusok, különösen akkor, ha némi alamizsnát adnak a balga népnek, előszeretettel hivatkoznak a „állam”-ra mint jutalmazóra. Ugyanakkor (sőt semmikor) nem magyarázzák meg, hogy tulajdonképpen ki és mi képezi az „állam”-ot. Ez a kérdés már szinte évszázadok óta önmagát napirendre kéreti, de a nevezés pontosítását leginkább mélyen elhallgatják. Pedig egyszerű: az internetről könnyen letölthető számos meghatározás mellett talán az alábbi a leginkább elfogadható (és érthető):

„Az állam alapvető, legszélesebb körben elfogadott meghatározása: Emberek meghatározott földterületen élő csoportjának közös kormányzattal, valamint belső és külső szuverenitással rendelkező közössége, jelentős, de (a többi állam szerepe miatt) viszonylagos önállósággal rendelkező társadalmi szervezet. Feladata az adott társadalmi és gazdasági viszonyok rendszerének lényegi fenntartása, a külső védelem biztosítása, a társadalom szervezése, irányítása és vezetése.”

Itt (is) csupán az a gond, hogy maga az Ember elveszik, hiszen senki sem említi. Ennek ellenére rá és az államra is szívesen hivatkoznak azok, akiknek ez az adott pillanatban megfelel. Akárcsak napjainkban a húsztól száz euróig, valamint a húszezer dinárig terjedő állami nagylelkűség időszakában. És ebbe a csoportba tartozik az állami szektorban dolgozók fizetésének, illetve a nyugdíjasok járandóságának az újévtől történő emelése is.

Első hallásra meglehetősen jól hangzik, hogy január elsejétől az egészségügyben dolgozók, a rendőrök és a katonák kilenc százalékkal, a tanügyesek, valamint a többi állami alkalmazott pedig hét százalékkal több pénzt vihetnek haza. És – természetesen – ebből a „mézes madzagból” a nyugdíjasok sem maradhatnak ki, hiszen az ő járandóságuk öt és fél százalékkal emelkedik, valamint február tizedike körül minden nyugállományban levő húszezer dináros egyszeri támogatást is kap.

A bejelentések szerint tehát dől a lé immáron nemcsak a felnőttekhez, de 100 euróra számíthatnak a 16–30 évesek is. Nekik (is) minden bizonnyal jól jön zsebpénznek, hiszen a hivatalos statisztikai adatok szerint több mint huszonöt százalékuk munkanélküli. Persze, ez nem jelenti, hogy semmilyen jövedelmük sincsen, hiszen legtöbbjük mögött ott állnak a szülők vagy/és a nagyszülők, akik – ha kell – a szájukból az utolsó falatot is az utódjuknak adják.

Ez az állami bőkezűség lényegében várható volt, hiszen tavaszra az urnákhoz szólítják a több mint 6,5 millió választópolgárt, de ezt megelőzően már a napokban voksolni kell(ene) az alkotmány módosítására.

Tombol tehát az állami propaganda, s festi a szemünk elé a rózsaszínű jelent és még fényesebb jövőt. Ehhez az is hozzátartozik, hogy igyekszik minél mélyebben hallgatni az érem másik oldaláról. Vagyis arról, hogy a hagyományos fizetés (nyugdíj) és az időnként elkönyvelhető „vadpénz” mire elég. A hivatalosan beismert infláció ugyanis 7,8 százalékos. Arról is hírt kaptunk, hogy az úgynevezett (és semmit sem jelentő) fogyasztói kosár ára már régen áthágta az átlagos keresetek szintjét. Emellett akad még néhány lehangoló adat. Például az, hogy az emberek a bevételüknek nagyjából kétötödét kénytelenek élelemre s – esetleg – alkoholmentes italokra költeni. Az utóbbi tétel igazoltsága ugyan vitatható, de erről nyilván merőben más a véleményük a nagybecskerekieknek, akik több mint két évtizede csak a boltban jutnak viszonylag egészséges ivóvízhez.

Ezen a ponton kell idézni Pavle Petrovićnak, a Pénzügyi Tanács elnökének, mellesleg nyugalmazott egyetemi tanárnak a megállapítását, miszerint a felgyorsult pénzromlás elsősorban a szegénység küszöbén élőket sújtja, hiszen ők a pénzecskéjük igen jelentős részét élelemre és energiára költik. Különösen az előbbiek ára emelkedett drasztikus mértékben. A lakosság szóban forgó rétege számára az infláció a hivatalosan bevallott 7,5 helyett nagyjából 15 százalék.

Ehhez hasonló véleményt fogalmazott meg Ljubomir Madžar (ugyancsak nyugalmazott) egyetemi tanár. Szerinte amennyiben az idei év első negyedében a pénzromlás eléri a 15 százalékot, a közszférában emelkedő fizetések és ezzel együtt a nyugdíjak növelése reális értékében gyakorlatilag semmivé válik. Ezt az állami alkalmazottak közül leginkább a tanügyben dolgozók érzik meg. Ők ugyanis már öt éve hiába követelik az úgynevezett fizetési osztályok bevezetését, vagyis azt, hogy az egyetemi végzettségű tanárnak Zentán, Kevevárán vagy éppen Ljigben is annyi legyen a fizetése, mint a belgrádi (újvidéki, kragujevaci…) kollégájának. Aligha lehet véletlen, hogy ennek az egyébként teljesen logikus és jogszerű, „egyenlősdinek” a bevezetését 2025-ra halasztották.

S amíg az illetékesek a szemünk láttára játszadoznak a számokkal, és arról igyekeznek meggyőzni bennünket, hogy „közel már a Kánaán”, addig a mindennapi ember csak magára hagyatkozhat, a piacra való indulás előtt és a hazaérkezésekor a pénztárcájának tartalma alapján megállapíthatja, hogy a pénzének az értéke a nullához közelít, vagy már mínuszban van.

 BOTH Mihály