Annak ellenére, hogy már ismert az idei választások időpontja, és a június 21-ig, vagyis a szavazásig rendelkezésre álló idő egyre apad, az ezzel kapcsolatos politikai szintéren úgyszólván teljes csend uralkodik. A hatalmi pártok a tőlük (de másoktól is) megszokott önelégültséggel vagy az esetleges vereségtől való rejtett félelemmel naponta sulykolják az emberek fejébe az általuk elért „világraszóló” sikereket.

Nincs ebben semmi megbotránkoztató, hiszen a világ minden országában, persze csak ott, ahol már kisarjadt a demokrácia, a hatalomra ácsingózó pártok és politikai tömörülések ezt teszik. Akár azt is mondhatjuk, hogy mindez rendben van. Persze, az átlagpolgárnak jobban esne, ha a sikertelenségekről is tudomást szerezne. De hát ez a hozzáállás erősen hasonlít a második nagy háború alatti falusi „tájékoztatásra”, amikor a kisbíró a faluban minden sarkon harsány hangon beszámolt arról, hogy a „mieink” hány ellenséges katonát tettek ártalmatlanná, mígnem egy tamáskodó paraszt megkérdezte, hogy „És mi hányat vesztettünk?” „Azt a másik oldalon dobolják!”

A hatalmi pártok tehát dicsekednek, míg az ellenzék lépten-nyomon az általa megálmodott, nemzet- és gazdaságmentő tervekről beszél. Zuhatagként omlanak ránk a szebbnél szebb ígéretek, de a nép egyre nagyobb része, saját tapasztalata alapján, már csak elvétve hisz nekik. Volt ugyanis eset, amikor a választások után számonkérték a győztestől az ígéreteket, de az akkori főpolitikus csak lekicsinylően legyintett: „Az a választási kampányban volt!” Tehát nagy tévedés lenne akár most is hinni nekik. A zengzetes nagyotmondások ugyanis csak addig „érvényesek”, amíg a hangoztatók a húsos fazék mellé nem kerülnek. Ezt követően ugyanis – az időközben megváltozott helyzetre hivatkozva – gyakran pontosan az ellenkezőjét teszik, mint amivel „etettek” bennünket.

A fentiek maradéktalanul beleillenek a választási klisébe, Szerbia azonban még ebből a szempontból is kilóg a sorból, ugyanis, míg a hatalmiak igyekeznek maguk mellé állítani a szavazók többségét, az ellenzéki pártok egymással vagy a saját berkeiken belül torzsalkodnak. Jelenünk legjobb példája erre a néhány évvel ezelőtt még hatalmat gyakorló Demokrata Párt. Az évekig Zoran Đinđić vezette párt mindaddig egységes volt, amíg Szerbiában, később pedig csak Vajdaságban uralta a politikai színteret. A DP agóniája Bojan Pajtić távozásával kezdődött el. A régi vezetők összevesztek, pártot vagy mozgalmat alapítottak, s ezzel lényegében tudatosan megkezdték saját brancsuk szétzilálását.

Amennyiben beszűkült tájékozottsággal csupán az utóbbi évek, vagyis a hatalomvesztés utáni eseményeket szemléljük, akár azt is hihetnénk, hogy korábban minden rendben volt ebben a politikai tömörülésben. Nos, erről szó nincs, hiszen szinte megalakulása óta belső ellentétek feszítik a demokratákat. Nehéz, fárasztó és unalmas lenne felsorolni mindazokat a történéseket, amelyek következtében a Demokrata Párt jeles tagokat veszített, vagy akiket az éppen a regnáló vezetőség kirúgott. Volt közöttük államelnök (Boris Tadić), kormányfő (Zoran Živković niši polgármester), honvédelmi miniszter (Dragan Šutanovac), belgrádi főpolgármester (Dragan Đilas)… Ők és a többiek is vezérek akartak lenni, s amikor ez nem sikerült, fogták a kalapjukat, kabátjukat, és továbbálltak.

Ez a folyamat szinte megállíthatatlannak tűnik, hiszen napjainkban sem különb a helyzet. Zoran Lutovac ugyanis, amióta a DP elnöke, szinte önkényuralmat vezetett be. Egy pillanatig sem hajlandó megtűrni maga mellett azokat, akik (nem az ő, hanem) saját fejükkel szeretnének gondolkozni, vagy éppen az elnökétől eltérő javaslattal rukkolnak elő. Mi több, még „kényes“ kérdést sem tehetnek fel, mert Lutovac igyekezik rövid úton, esetleg brutális módon megszabadulni tőlük. Jó példa erre az alelnöknő, Aleksandra Jerkov. Többek között ő is a főbizottság összehívását követelők között volt, s ezt a közvetlen főnöke olyannyira zokon vette, hogy bűnszervezet vezetésével vádolta meg, és bűnvádi feljelentést tett ellene.

Történik mindez a harminc évvel ezelőtt szép reményekkel (újra)alakult Demokrata Pártban, és a választási kampány közepén. Pedig éppen most lenne legnagyobb szükség az összefogásra, hiszen a szétforgácsolódott szerbiai ellenzéknek a jelen körülmények között elméleti esélye sincs a győzelemre. Még az is megtörténhet, hogy a törpepártokká degradálódott, egykor vezető politikai erők be sem jutnak a parlamentbe. Ők azonban szemmel láthatóan nem osztják a bölcsességet, miszerint a bajban egymás kezét kell fogni, és nem egymás torkát markolászni.

A dolog érdekessége, hogy Lutovac „kívülről“ is kapott egy olyan segítséget, amely a választók szemszögéből nézve felér egy hatalmas, hátramozdító pofonnal. Tevékenykedését ugyanis a nyilvánosság előtt vehemensen támogatja a radikálisok Hágában háborús bűnökért elítélt, de napjainkban is a T. Házban terpeszkedő, „halálos beteg“ elnöke is.

Ez a demokratákhoz méltatlan politikai cirkusz aligha vetíti előre a népszerűségi szamárlétrán való feljebb jutásukat. Annak ellenére ugyanis, hogy Szerbia népességének fiatalabb, tehát képzettebb korosztályaiból sokan elhagyták az országot, az itthon maradt idősebbek sem hülyék, s aligha kétséges, hogy a június 21-i szavazáson büntetni fogják a törtetőket és az akarnokokat.

BOTH Mihály