A tanítók a szeptemberi elsősök júniusi szülői értekezletein már megválaszolták a „Tanuljon, vagy ne tanuljon a nyáron olvasni?” kérdést, s legtöbbször nem javasolják az előretanítást. Legjobb, ha szakmai dolgokban minden szülő a pedagógus véleményére hagyatkozik, hiszen ő az, aki „előrelát”, tudja, mit miért tesz egy-egy tanulási szakaszban. A következő években vele kell majd a gyereknek együttműködni, tanulni, játszani, szinte együtt élni. A szülő, ha valamiről más elképzelése van, beszélje meg a tanítóval, de muszáj közös nevezőre jutniuk, mert a gyerek az iskolában magára maradhat a két felnőtt egymásnak feszülésével, és nem tudja kezelni ezt a konfliktust. A tanító referenciaszemély (másképp nem is tudna megtanítani semmit), és a szülő is a legfontosabb felnőttek közé tartozik. Egy alsósnak túl nagy teher, hogy kétféle elvárásnak tegyen eleget, kár volna megnehezítenünk számára azt az időszakot, amikor egyébként is hatalmas munkát végez, óriási fejlődésen megy át, és ehhez minden energiájára szüksége van. A család értékeket közvetít a gyerek számára, amelyek meghatározzák, hogy mennyire tud majd megfelelni azoknak az elvárásoknak, amelyeket az iskola támaszt. Lehet arról vitatkozni, hogy az iskolarendszer meg tud-e felelni az elvárásoknak, s megállapíthatjuk, hogy igencsak sántít ez a dolog. Elmondhatjuk, el is kell mondani, tenni is érte, hogy megváltozzon az az állapot, amelyben ma az iskolák működnek, csakhogy ez a helyzet a legjobb esetben sem fog egyik napról a másikra megváltozni, az őszre iskolába induló hat-hét éveseknek pedig most kell feltalálniuk magukat a meglévő iskolarendszerben.

Az olvasáshoz, illetve az írott szövegekhez való viszonyulás a család által közvetített számtalan érték közé tartozik. A ma emberének nem a betűtanulás vagy maga a szöveg felolvasása jelenti a legnagyobb gondot, hanem ennek a szövegnek a megértése, bár tagadhatatlan, hogy a két dolog erősen összefügg. Aki értőn tud olvasni, az új információkból új tudást képes létrehozni, mert kritikusan gondolkodik, és megalapozott döntéseket hoz. A nemzetközi mérések azt mutatják, hogy az elsős középiskolás diákok között tízből csupán egy-kettő képes arra, hogy egy elolvasott szöveg alapján megkülönböztesse a valós tényeket valakinek a véleményétől. Mivel a felmérések legkevesebb húsz éve ugyanazt a trendet mutatják, sajnos nem reménykedhetünk abban, hogy a felnőtt lakosságnál jobb a helyzet. Nem csoda, hogy olyan nagy sikere lehet a médiában a legblődebb trollkodásnak is, amiből aztán kompakt összeesküvés-elméletek nőnek ki.

Az értő olvasás tanulása nem a betűtanulással kezdődik, hanem a születéssel, amikor egy újszülött bekerül egy kulturális közegbe, amelynek jellemző értékrendje, kommunikációs eszközei, szokásai vannak. Kisgyermekkorban a gondolkodás fejlődése során kialakul egyfajta belső beszéd, ami azonban nem egyezik meg a beszélt nyelvvel, s még kevésbé az írott szöveg nyelvezetével. A belső beszéd állításokat, megnevezéseket, gesztusokat tartalmaz, amelyek eleinte általánosak, a megnevezett dolognak rengeteg tulajdonságát tartalmazzák, a hozzá kapcsolódó eseményekkel, érzelmekkel együtt. Az egyévesnek eleinte minden négylábú állat neve „cica”. A „cicasághoz” nemcsak a kinézet, hanem az élmények, az érzetek és érzelmek is hozzátartoznak. Később, ahogyan a fogalom egyre pontosabb és konkrétabb lesz a gondolkodásában, a beszédében is elkezd differenciálódni. Gyakran jól követhetően: lesz már cica és kutya is, később pedig további négylábúak is belépnek a megnevezésükkel és a hozzájuk tartozó összes tulajdonságukkal. Ez a belső beszéd azonban egyáltalán nem ugyanaz a nyelv, mint amit az írott nyelv használ. A családban tökéletesen megértjük a kisgyerek egyszavas közléseit az összes hozzá kapcsolódó tartalommal együtt. Ha azt mondja, „tej”, tudjuk, hogy azt szeretné, ha a hűtőből kivennénk a tejet, megmelegítenénk, üvegbe töltenénk, és miközben dajkáljuk őt, megihatná azt. Nem kell feltétlenül elmondanunk, hogy a macija a jobb oldali szekrény harmadik polcán van, ő is érti az odavetett pillantásunkból, hogy a keresett játékot hol találja. Ez azonban az írott, ennélfogva az olvasott nyelvben sem működik. Ahhoz, hogy az olvasó ugyanazt értse, ugyanazt gondolja, amit az író közölni szeretne, pontosan meg kell fogalmazni, meghatározott szabályok mentén ki kell fejteni a belső beszéddel megfogalmazódott gondolatot. Ennek a nyelvnek a megértése azoknak lesz lehetséges, akik ismerik és értik a kidolgozott kódot a kommunikációban. A család azzal tud segíteni, hogy ezt a nyelvezetet használja a mindennapokban. Nem mindenkinek egyszerű feladat, de megtanulható. A mesélésnek – számos, ma már jól ismert pozitív hatása mellett – emiatt is van olyan fontos szerepe. Ahhoz, hogy a gyerek a történetet megértse, pontosan és számára érthetően kell megfogalmazni a mondanivalót. Később, a felolvasással pedig továbblépünk az írott nyelv megértésének támogatásában.

Az iskolában a pedagógus a beszédben, a tankönyv pedig a szövegeiben ezt a „részletezőbb” nyelvezetet használja. Igaz, hogy a pedagógusnak ugyanakkor ismernie kellene a beszédfejlődésnek az egyéni és a kollektív, kulturálisan meghatározott állapotát is egy-egy tanulónál. Az osztályban a diák akkor nem érti meg a tanulnivalót, amikor a tanár nem érti meg a különbséget a belső és a kidolgozott kódú beszéd között. A tanár belső beszédében meg kell lennie a mondanivaló teljes koncepciójának, a tananyag teljes egészének az összes évfolyamra, de ahhoz, hogy ezt a diákok megértsék, ki kell fejtenie a számukra befogadható módon akkor is, ha egy gyerek nem olyan környezetből jött, ahol felkészülhetett az iskolában használt nyelv megértésére.

BERZE Gizella