Áldom a technika vívmányait, amelyek segítségével követhetem a kerékpáron Strassbourgba tartó szerbiai egyetemisták bicikliző karavánját, a mintegy 1300 kilométernyi pedálozást felvállaló 71 fiút és kilenc hölgyet, meg az őket kísérő segítőiket. Amúgy meg rokonaim, családtagjaim, barátaim is vannak Budapesten, a Hősök terén, ahová szombaton délután megérkeztek a kerékpározók. Sára Sándor közel fél évszázada készült, a 80 huszár című csodálatos filmje jut eszembe, hiszen a Lenkey-huszárszázad katonái is hazájukért keltek át hegyszorosokon, folyókon, patakokon 1848-ban, mert segíteni szerettek volna a forradalmároknak.

A saját jövőjük a tét

Lassan fél éve tart a tiltakozási hullám országszerte, és a tüntető fiatalok által megfogalmazott követelések teljesítése továbbra is elmarad. Nyilván ez (is) motiválta őket, hogy az Európa Tanács és az Európai Parlament székhelyére kerekezzenek, hogy felhívják a figyelmet az itteni állapotokra, ha már Európában nem igazán érzékelik, hogy mekkora a baj abban a Szerbiában, amelynek vezetői minduntalan az ország európai jövőjéről beszélnek, miközben immár teljesen egyértelmű: nem akarnak ők az ókontinens részévé válni, inkább kelet felé kacsintgatnak. Ezt értették meg a fiatalok, és úgy érezték, saját jövőjük érdekében lépniük kell. Ebben a velejéig korrupt országban nincs, nem lehet más kiút a számukra.

Szülőhazájukban ezeknek a huszonéves fiataloknak a jövője teljesen bizonytalan. Egyetemi oklevéllel is nehezen jutnak munkához, a tisztességes megélhetést biztosító bérekről csak álmodhatnak, egyéb természetes igényeik (például a lakásvásárlás) kielégítése pedig legfeljebb csak hathatós szülői segítséggel vagy egy lottónyereménnyel lehetséges. Nem véletlen, hogy valamivel idősebb honfitársaik ezerszámra vállaltak munkát külföldön. Azt sem hivatalos hazai forrásból tudjuk, hogy Nyugat-Európában a munkaadók rendkívül elégedettek a szerbiai egyetemeken végzett fiatal szakemberek teljesítményével, ahogy a mintegy fél évszázaddal ezelőtt innen ideiglenes munkát vállaló mesteremberek sem vallottak szégyent Európa nyugati részén. Igaz, többségük kétoldali (Nyugat-Németország és Jugoszlávia közötti) államközi megállapodás alapján került átmeneti új hazájába. Más kérdés, hogy mennyien maradtak kinn végleg, mi lett a gyerekeik, az ún. második nemzedék sorsa. Ahogy az is érdekes adat lehetne, hogy hányan tértek haza nyugdíjasként a szülőföldjükre. A most kerékpáron Strassbourgba igyekvő nyolcvan kerékpáros fiatal másmilyen sorsot szeretne magának. Követeléseiket, tiltakozásuk céljait számos alkalommal világosan megfogalmazták, de az itteni hatalom mintha nem akarná meghallani ezeket.

Az igazságosabb társadalomért

Köztudott, alighanem már a madarak is csiripelik, így semmi újat sem mondunk azzal, ha az egyetemi hallgatók követeléseit megemlítjük. Ők szóltak elsőként az illetékeseknek, hogy az újvidéki vasútállomás épülete előtti tragédiával kapcsolatos minden releváns dokumentumot át kell adni a munkára ösztökélt ügyészségnek. Az intézmények többsége ugyanis egyfajta tetszhalott állapotban van, és csak az államfő beintésére vagy utasítására kezdi el végezni a munkáját. A bűnüldöző szervek ugyancsak szelektíven dolgoznak, államelnöki utasításra is csak a kis halaknak számító csalókat, sikkasztókat, korrupciógyanús személyeket veszik őrizetbe. Az igazi nagy halak nem kerülnek az arra illetékes szervek látókörébe. Amolyan orwelli hozzáállás ez, ahogy az Állatfarm híres mondata hangzik: „Minden állat egyenlő, de vannak egyenlőbb állatok.”

Újabban már bővült a tiltakozó egyetemisták követeléslistája is, hiszen a március 15-ei, belgrádi tömegtüntetésen történt incidens kapcsán láthatjuk: a hatalom képviselői mindent megpróbálnak annak érdekében, hogy eltussolják az akkor és ott történteket. Pedig az a bizonyos hangágyú nyilván létezik. Meg is ígérte az államfő, hogy „ha ez igaz, akkor ő már nem is köztársasági elnök többé”. Másnap aztán maga a belügyminiszter igazolta, hogy Szerbia erőszakszervezetei rendelkeznek ilyen (világszerte betiltott) tömegoszlató fegyverrel, de azok „gyári csomagolásban tárolva biztonságos helyen vannak, és nem kerültek felhasználásra”. Egy illetékes azt is kikotyogta, hogy egyszer igen, Zombor közelében a migránsok ellen bevetettek egy ilyet. Az újabb követelés tehát a teljes igazság kiderítése a hangágyú kapcsán.

A Hősök tere

A hosszú kerékpárútra indult fiatalokat Szerbiában mindenütt megvendégelték, akadtak támogatóik is, Magyarország területére érve azonban nem kaptak rendőri felvezetést. Nyilván Benjámín Netanjáhú izraeli miniszterelnök budapesti látogatása kötötte le az egyenruhásokat, de aztán Dunaújvárosnál már akadt magyar rendőrautó is, amely a kerékpárosok karavánja előtt haladt megkülönböztető fény- és hangjelzéssel. Így értek aztán szombaton délután a fiatalok Budapesten a Hősök terére, ahol több száz ember és amolyan terülj asztalkám fogadta őket. Volt erejük még egy-két körtáncra (kolóra) is, amit Szerbia nagykövetségének épületéből is látni lehetett. Az egykori Jugoszlávia diplomáciai külképviseletének épülete (amely az osztozkodásnál Szerbiának jutott) ott áll ugyanis a tér peremén. Nem tudjuk, hogy a diplomaták közül figyelt-e valaki arra, ami a nevezetes téren szombaton délután zajlott.

A 80 fiatal szerbiai, sárga mellényes kerékpárosra még hosszú út vár. Előreláthatólag – a tervek szerint – április 15-én érkeznek majd az Európa fővárosának is nevezett Strasbourgba, ahol talán méltó fogadtatásra számíthatnak, ha már az aranykorát élő balkáni országból vállalkoztak erre a hosszú útra.

 NÉMETH János