Nyomtalanul

Ezúttal nem a kereskedelmi tévécsatornákon végtelenítet magnószalagként futó bűnügyi filmsorozatról, hanem néhány százmillió dinárról van szó, ami az utóbbi években kiáramlott a családügyi minisztériumból.

Amint az minden centralizált államban lenni szokott, Szerbiában is szinte teljes mértékben központosították az állami pénzek bevételét, s az önkormányzatok, a különféle kormányon kívüli tevékenységek tűkön ülve várják, hogy az illetékes minisztérium mikor ír ki pályázatot bizonyos eszközök igénylésére. Ez alól a családügyi minisztérium sem kivétel. Az utóbbi években nem kevesebb, mint 360 millió dinár odaítélésére nyújtott lehetőséget. Ez alapjában véve rendben van, hiszen a polgároktól harácsolt dinároknak egy részét illik visszajuttatni hozzájuk. Ez, mint említettük, pályázat útján történik.

A Balkáni Oknyomozó Portál (BIRN) és a Polgári kezdeményezés nevű civil szervezet azt igyekezett kideríteni, hogy hova áramoltak tavaly a pénzek, és a nyertesek milyen célra használták azokat.

A vakrepülést elkerülendő előzőleg alaposan felmérték, hogy kik voltak a kedvezményezettek. Kiderült, hogy az összegnek több mint felét huszonegy olyan szervezet kapta, amelyek közvetlenül vagy közvetetten köthetők egy bizonyos Bojan Lešovićhez és Tatjana Borojevićhez. A két oknyomozó szervezet azonban azt is megállapította, hogy a szóban forgó két személy által „vezetett” tevékenységnek sehol semmi nyoma sincs, se cím, se telefonszám, se időszerű honlap. Mi több, még annak sem lehet a nyomára jutni, hogy a nem kis összeget konkrétan mire költötték, s egyáltalán elszámoltak-e vele a minisztérium felé.

Négy esetben ugyan létezik honlap, de azokat évek óta nem frissítették, tehát a rajtuk található adatok teljes mértékben értelmüket vesztették.

Az is meglehetősen furcsa, hogy míg a tavaly odaítélt összeg 85 százalékát a fentebb említet, meglehetősen zavaros és átláthatatlan „tevékenységet” folytató civil szervezetek kapták, addig a maradékot 75 pályázó között osztották szét. Okkal feltételezhető, hogy az utóbbiak még ezeknek a morzsáknak is megörültek, hiszen a minisztériumok nem kimondottan a bőkezűségükről ismertek. Kivéve, ha pártvonalon más, befolyásos központokhoz kötődnek.

Lévén azonban, hogy komoly összegekről van szó, amelyek a polgárok zsebéből kerültek a minisztérium folyószámlájára, majd a nem ritkán megfoghatatlan tartalmú programokat benyújtókhoz, az illetékes „független” vizsgálódó szerveknek is lenne munkájuk ezen a téren. Hátha ők némi eredményre jutnának a nyomtalanul eltűnt pénzeknek.

@sz = BOTH Mihály

 

@c = Beépített átverések

Minden bizonnyal sokan tapasztalták, hogy az újonnan megvásárolt háztartási gép a szavatossági idő, vagyis rendszerint huszonnégy hónap lejárta után alig néhány nappal vagy héttel minden látszólagos ok nélkül bedöglött. Ekkor már reklamációra nincs lehetőség, a javításával kapcsolatban az esetleg még itt-ott fellelhető mester csak legyint:

– Nem érdemes javítani. Ezek egyszeri használatra készültek.

Ez saját tapasztalat, míg az akkumulátorral egy jó szomszéd járta meg. Mindössze tíz nappal a garanciális idő lejárta után kénytelen volt eldobni. Pedig neki, úgyszólván, a kisujjában van a villamosság szinte minden csínja-bínja.

Ilyenkor az ember sok esetben saját magát hibáztatja, pedig az utóbbi időben egyre többen arra gondolnak, hogy a gyártóknál kellene keresni a baj forrását, mert, ugyebár, az mégsem lehet véletlen, hogy a szavatossági idő utolsó napjáig minden rendben van, majd pedig egy hét múlva minden rossz!

Az Európai Unió mindenféle bizottságában igen komoly havi járandóságért ücsörgőknek sok éven keresztül nem tűnt fel a dolog, csupán a közelmúltban az egyik képviselőnőnek, nevezetesen a horvát Biljana Borzannak lett elege ebből, és kezdeményezte, hogy az EU illetékes szervei kötelezzék a gyártókat a szavatossági időn túli javítási lehetőségekre, a pótalkatrész-ellátásra vagy akár arra, hogy tüntessék fel, amennyiben a meghibásodó készülék nem reparálható.

A jelek szerint már a közeljövőben döntés születik, s akkor „nagy bajban lesznek a gyártók”(?).

Nem tudom, a jelen emberei között akad-e olyan személy, aki elhiszi, hogy ezen a téren minden megváltozik. A nyugati világban (is) a profit a Szentírásnál és az Istennél is fontosabb, tehát borítékolható, hogy fittyet hánynak minden figyelmeztetésre és határozatra, s tovább űzik kisded játékaikat.

Velük ellentétben az őszintébb kínaiak legalább becsületesen megmondják, hogy az általuk forgalmazott árú egy része „szar, de ócó”.

Egyébként nem ez az egyetlen dolog, amikor a gyártók, de leginkább a kereskedelmi láncok (jellemzően a multik) hülyére veszik az embert, s ha a leendő vásárló figyelme csupán egy pillanatra lankad, máris ott állhat megfürödve! Ők nem építik be az áraikba az átverést, hanem kihasználják az emberek elterelt figyelmét.

BOTH Mihály