„Gorcsev Iván, a Rangoon teherhajó matróza még huszonegy éves sem volt, midőn elnyerte a fizikai Nobel-díjat. Ilyen nagy jelentőségű tudományos jutalmat e poétikusan ifjú korban megszerezni példátlan nagyszerű teljesítmény, még akkor is, ha egyesek előtt talán szépséghibának tűnik majd, hogy Gorcsev Iván a fizikai Nobel-díjat a makao nevű kártyajátékon nyerte el, Noah Bertinus professzortól, akinek ezt a kitüntetést Stockholmban, néhány nappal előbb, a svéd király nyújtotta át, de végre is a kákán csomót keresők nem számítanak; a lényeg a fő, hogy Gorcsev Iván igenis huszonegy éves korában elnyerte a Nobel-díjat.”

Akaratlanul is Rejtő Jenő A tizennégy karátos autó című regényének fentebb idézett első néhány mondata jut az ember eszébe, amikor az újságokban és a közösségi portálokon a szerbiai felsőoktatásban tapasztalható visszásságokról olvas. Emlékezhetünk még a jelenlegi pénzügyminiszter, korábban Belgrád polgármestere esetére, amikor – elsősorban az ellenzék képviselői – megkérdőjelezték Siniša Mali doktori disszertációjának hitelességét, azt állítva, hogy annak egyes részei „lopott anyagból” állnak. Az ügy nagy port kavart, még az alkotmánybíróság is kénytelen volt foglalkozni vele, hiszen az egyetem illetékes tanácsa helyt adott a kifogásnak. Végül az ország legfelsőbb jogi instanciája kimondta a tutit: jogos a doktori cím.

Ennél sokkal kisebb volt a hőbörgés, amikor kiderült, hogy Tomislav Nikolić az egyik újvidéki magánegyetemen két tantárgyból sikeresen vizsgázott, holott abban az időpontban egy belgrádi mítingen vett részt.

Az ilyen negatív példák átmenetileg kissé megtépázzák a szerbiai felsőoktatás tekintélyét, de az is tény, hogy „minden csoda három napig tart”, tehát egy újabb, esetleg éppen közérdeklődésre számot tartó esemény fuvallatszerűen söpri el a korábbi pletykákat.

A magánegyetemek külön is megér(né)nek egy misét. Talán nem véletlen, hogy az állami egyetemen diplomázottak óva intik rokonaikat, barátaikat, hogy csak zsebre dugott kézzel közlekedjenek a szóban forgó intézmények előtt, mert ha onnan bentről valaki kirohan, és egy oklevelet dug az ember zsebébe, az illető élete végéig szégyenkezhet az ilyen diploma birtoklása miatt. A beavatottak körében már régóta kering a pletyka, miszerint pontos árjegyzék alapján lehet oklevélhez vagy doktori címhez jutni. Hogy ebben mennyi az igazság, aligha fog bármikor kiderülni, tény azonban, hogy azoknak az állami szerveknek, intézményeknek is a felelősségük, amelyek működési engedélyt (licencet) adtak a magánegyetemeknek, de az erről szóló okirat aláírása és kibocsátása után nem ellenőrzik az érintett felsőoktatási intézmények tevékenységét. Az elmondottaknak, elvileg, semmi közük az igazsághoz. Vagy mégis?

Nemrég ugyanis egy felmérés készült a Belgrádi Egyetemen, amely azt igyekezett kutatni, hogy miként viszonyulnak a tanárok a rájuk vonatkozó etikai kódexhez, pontosabban a plágiumhoz. Az erre vonatkozó vélemények erősen megoszlanak, de a felmérést végzőkben az a benyomás alakult ki, hogy a megkérdezettek nem kis hányada érdektelenül viszonyul a kérdéshez, vagy éppen jóváhagyólag áll hozzá.

Az sem elhanyagolható körülmény, hogy a plagizálással vádolt magas rangú politikusok esetében a vád mennyire hatott ki a pályafutásuk alakulására. Nos, ezen a téren meglehetősen egyértelmű a helyzet, hiszen a mások szellemi tőkéjének lopásával megvádolt Siniša Mali a fővárosi polgármesteri székből átült a miniszteri bőrfotelba, Nebojša Stefanović pedig csak helyet cserélt egyik kollégájával. Aleksandar Šapić Új-Belgrád polgármestere volt, jelenleg pedig az egész főváros első embere. Esetében azonban nem lehet szem elől téveszteni azt a körülményt sem, hogy ennek érdekében nemcsak ő, de az egész mögötte álló politikai tömörülés „átvándorolt” a hatalmi Szerb Haladó Pártba. Jorgovanka Tabaković, a Szerb Nemzeti Bank kormányzója alatt sem rezdült meg a szék, pedig vele kapcsolatban is komolyan felmerült a doktori disszertációja körüli másolási vád. Ő azonban erős bizalmi embere a köztársasági elnöknek, s mint ilyen – a jelek szerint –, érinthetetlen.

S ezzel együtt kapott egy nagy taslit a jogállam.

A fentebb említett felméréssel kapcsolatban azt is érdemes (kötelező!) megjegyezni, hogy a pozitív érdemjegyek megvásárlása nem új dolog, hiszen még az „átkos” rendszerben is megesett, hogy az egyik újvidéki főiskola tanára potom hétszáz márka elfogadása miatt egy ideig hűvösre került. Szerencsére esetében nem következtek még súlyosabb megtorlások (doktori cím visszavonása, munkahelyről való kirúgás…), és később rendes tanári kinevezést kapott.

A plagizálással kapcsolatosan az is jelzésértékű, hogy a fővárosi egyetem megszólaltatott tanárainak és szakmunkatársainak csaknem fele nem hajlandó feljelentést tenni, ha észreveszi, hogy kolléganője/kollégája „lopott anyagból” doktorált. Ugyanez a helyzet az etikai bizottságokban való tevékenykedéssel is. Egyszerűen nem óhajtanak bárminemű negatív megjegyzéssel a felelősségre vont tanártársuk tyúkszemére lépni. Az ilyen megalkuvásnak pedig akár az is lehet a következménye, hogy lassan eljutunk arra a pontra, amikor az egyetemek nyíltan kiállhatnak az utca sarkára, és harsányan közölhetik (?): Oklevelet vegyenek!

BOTH Mihály