A jelenlegi oktatási rendszernek van egy neuralgikus eleme, amely évtizede már a „se veled, se nélküled” kissé negédes, de kibékíthetetlen ellentétében vergődik. Ez az osztályzás, amely értékeli az előírt célok és követelmények megvalósításának mértékét, megerősíti a tanuláshoz és a tudáshoz való pozitív hozzáállást és ösztönzi a tanulás motivációját. Ugyanakkor lehetővé teszi, hogy a tanulók objektíven értékeljék saját és más diákok eredményeit, személyes célokat tűzzenek ki a tanulási folyamat során, értékrendet alakítsanak ki és biztosítsák a törvényben meghatározott általános oktatási és nevelési elvek tiszteletben tartását.

A kissé szövevényes jogi megfogalmazásból kitűnik, hogy az osztályzat TELJESÍTMÉNYT vár el, és ennek alapján ÉRTÉKEL. Ugyanakkor ösztönöz, objektív viszonyulásra sarkall, és értékrendet alakít ki.

Rosszul értelmezett felfogás szerint az osztályzat ezzel szemben a tanulás „ellentételezése”, az iskolai munka egyetlen „megfogható” hozadéka, az esetleges későbbi boldogulás letéteményese és nem utolsósorban az emberi hiúság fokmérője. Egyszersmind a tanár–diák (szülő–család) viszonyának fő rizikófaktora.

Hazai körülményeink között – nagyobb traumák nélkül – egyelőre lehetetlen kivezetni az oktatási rendszerből. Történtek ugyan próbálkozások (például a választható tantárgyak esetében), sőt, első osztályban nincs is számszerű osztályzás, a többi évfolyamokban pedig egyre nagyobb teret kellene kapnia az úgynevezett „formatív értékelésnek”, ám a laikus, de a szakmai köztudat is az érdemjegyeket, átlagosztályzatokat és az azok alapján megállapított általános eredményt tartja egyedül mérvadónak az iskolai teljesítmény értékelésében.

Kiérdemelni, kialkudni, ajándékba kapni

Mindaddig nem is lenne semmi gond a fentiekkel, amíg a számszerű osztályzat eme nem igazán árnyalható és nagy léptékű, így durvának tűnő besorolásait minden érintett elfogadná mérvadónak, a besorolás során tudomásul venné és következetesen tartaná is magát az egyébként létező, kellően egyértelmű és világos kategóriákhoz.

Csakhogy a jogalkotó és jogalkalmazók is megteremtették a maguk sokféleképpen értelmezhető és az egész folyamat lényegi elemeit viszonylagossá degradáló „kiskapuikat”, amelyeken át némi kerülővel, de kellő csökönyösséggel el lehet jutni az egyéni ambíciók diktálta besorolásig. Ilyetén az osztályzás értelmesen meghatározott folyamatába folyton beleszólnak a „személyre szabás” sajátos szempontjai. Így a hajdan sziklaszilárdnak hitt „objektivitás” és „következetesség” folyton léket kap az individualizálás hullámverésében, amelyet olykor nem is az érintett személyes kvalitásai, sokkal inkább külső (családi, közösségi, testületen belüli, elvárásos stb.) körülmények keltenek.

Hogy csak egy sarkos példát említsek: bár az osztályzást szabályozó előírások ötfokozatú skálát szabnak meg, még egyes szakfelügyelők is „elfogadhatatlannak” tartják, ha egy-egy tantárgyból elégtelen osztályzat előfordul. Bár hivatalosan nem tilthatják meg, minden megtesznek azért, hogy ennek akár iskolai szinteken is érvényt szerezzenek.

A magaviselet értékelése még ennél is ellentmondásosabb kérdés,

másrészt a jelenlegi osztályzási gyakorlat csaknem végletekben gondolkodik; aránytalanul magas ugyanis a kitűnő osztályzatok száma a logikusnak tűnő közepeshez (nálunk jó, azaz hármas) képest. Olybá tűnik, nehezebb átbilleni az elégséges határán, mintsem elérni a legmagasabb minősítést.

Ugyanakkor még az oktatásirányítás felső szintjén is azt hangoztatják, véget kell vetni az osztályzatok ajándékozásának.

Harcolni érte tűzzel-vassal

A múlt héten felkavaró hír jelent meg a sajtóban. Egy közép-szerbiai település iskolájában egy nyolcadikos diáklány késsel támadt a tanárnőjére. A tett indítéka az osztályzásra vezethető vissza. Kezdetben ezt hangsúlyozták a sajtóban is. A későbbiekben inkább a tanárnő által adott ellenőrző dolgozat feladatait emlegették, de a kettő egy tőről fakad.

A megrázó hír mellett az is megdöbbentette a közvéleményt, hogy a 14 éves elkövető az iskola egyik kiválóságának számít. Színkitűnő tanuló, a hízelgő évfolyamelső cím várományosa, szülei pedagógusok, ráadásul az édesapja is ebben az iskolában tanít.

Ezek a körülmények még inkább megerősítik a feltételezést, hogy a bűncselekmény hátterében egy várható gyöngébb osztályzat, és annak a kitűzött célok és a remélt eredmények beteljesülésére gyakorolt hatása állhatott.

Hasonlóképpen a bírósági szakaszban lévő győri késelés elkövetőjéhez, aki egy nem várt (és alacsonynak tartott) hármas osztályzat miatt kis híján halálra szurkálta az osztályfőnökét. Az ügyben előbb-utóbb ítélet születik. Bár prejudikálni megengedhetetlen hiba, nem biztos, hogy a közösségi igazságérzet nem szenved majd csorbát.

A szerbiai esetben pedig komolyabb számonkérés sem igen várható, hiszen a tanárnő itt „csak” könnyebb, vágott sérüléseket szenvedett.

Lehetne másképp is?

Egy „gyakorló anyuka” bejegyzéséből idézek: „Ma a gyerek hazahozta a félévi bizonyítványát, és úgy adta át, hogy az osztályfőnök azt mondta neki, nem szép a bizi, benne sokkal több van, és anya egészen biztosan szomorú lesz… Én, az anya, aki a tanárnő szerint egészen biztosan szomorú leszek, szomorú is lettem … attól, hogy a gyerekem ezt a félmondatot kapta útravalóul a bizonyítvány mellé… Szerencsétlen kisfiúnak remegett a keze, pedig a bizonyítványában hármasnál rosszabb jegy nincs…. Átvettem a bizonyítványát, fellapoztam az adott oldalt, aláírtam ott, ahol kell…  majd megölelgettem őt, tök pozitívan közöltem vele, hogy hurrá, már csak egy félév van hátra a tanévből, amúgy meg szeretem őt…  és szomorú nem miatta vagyok.”

BERETKA Ferenc