Mintha Szerbiában ismét elérkezett volna a nagy népgyűlések ideje. A múlt század nyolcvanas éveinek végén kezdődött ez az őrület, amelyet a miloševići rendszer propagandistái „a népharag spontán megnyilvánulásának” neveztek, miközben mindenki tudta, hogy szervezetten vándoroltatták az embereket. A buszkaravánok városról városra jártak, vitték a „mítingelőket” – ahogy a korabeli sajtó egy része nevezte őket. A jelek szerint ma sem hiányoznak errefelé az utazásra vágyó vagy utazni hajlandó polgárok.

Vučitrn, Titoverbász

A három és fél évtizeddel ezelőtti népgyűlések Koszovó kapcsán, az ott zajló események miatt szerveződtek, majd Vajdaságban folytatódtak, és végül Belgrádban értek véget. Pontosabban az ottani nagy népgyűlést követően rövid szünet állt be, hogy aztán minden folytatódjon. Jómagam egy koszovói kisvárosban, Vučitrnben tartott ilyen tömeges összejövetelen szembesültem először ezzel a jelenséggel. Helyszíni beszámolómban le is írtam, hogy „mintegy 500 helybeli lakos tüntetett a városka főterén”.

Több, az akkori Jugoszlávia különböző lapjainak szerkesztőségéből érkezett kollégámmal együtt becsültük meg a résztvevők számát, hogy aztán másnap a belgrádi Politika címoldalon elolvashassuk: ötezres volt a tömeg. Engler Lajos, a néhai kosárlabdázó, amúgy kitűnő külpolitikai szakíró, a Magyar Szó egykori Jó reggelt című rovatában reagált az eltérésre. Valami olyat írt, hogy „ifjú kollégája még nem jött rá, miszerint nem a saját szemének, hanem a hivatalos kormánysajtónak kell hinnie”. Ugyancsak ez idő tájt jelent meg a Dolgozók című hetilapban a Kísértet járja be Vajdaságot című rövid, de találó kommentár a tartományban zajló népgyűlésekkel kapcsolatban. Emlékezetem szerint Vlaovics József volt a szerzője.

Lassan egyfajta „tüntetésszakértővé” váltam, így a verbászi (akkor még Titoverbász), a szabadkai és újvidéki, valamint a belgrádi nagygyűléseket is a helyszínen követhettem. Aztán 1989 áprilisában a híressé vált rigómezei (Kosovo Polje) nagy népgyűlésről is tudósítottam akkori lapom, a szép emlékű 7 Nap olvasóit. Ott és akkor hangzott el Slobodan Milošević akkori szerb államfő híres/hírhedt mondata, hogy „senki sem verheti ezt a népet”, két évvel később pedig már megkezdődtek a fegyveres harcok, az ország széthullásához vezető háborús cselekmények.

Ez a visszatekintés azért fontos számomra, mert most a szemem láttára mintha ismétlődne a történelem. A fiatalabb olvasók nem emlékezhetnek a harminc-negyven évvel ezelőtt történtekre, az idősebbek meg hajlamosak elfelejteni a rosszat. Én magam is a korabeli jegyzeteimre hagyatkozom inkább.

Jupiter és az ökör

Szórványosan eddig is voltak ilyen-olyan tömeggyűlések Szerbiában, hiszen a választási kampányok során a hatalom a mozgósításnak ezt a formáját választotta a szavazói meggyőzésére. A kortesgyűlésekre is buszkaravánok vitték a polgárokat. Valamelyik fővárosi napilapban aztán olvashattuk is, hogy a nišiek nagygyűlésének kezdete előtt összekoccant egy vranjei meg egy belgrádi autóbusz – ami már-már olyan sajtóban megjelent fricska a szervezők számára, mint annak idején a vidéki magyar lapban közzétett információ, amely szerint „az ideiglenesen hazánkban tartózkodó szovjet hadsereg tisztjei megkapták öröklakásaikat”.

A múlt hétvége is bővelkedett tömeggyűlésekkel kapcsolatos hírekben és beszámolókban, Szerémségben kampányolt ugyanis Aleksandar Vučić államelnök, aki újabb ígéretekkel halmozta el a híveit – a helyieket és a buszokkal utaztatottakat egyaránt. Előtte hétfőn Szerbia déli részén, Vranje városában okoztak fennakadást a közlekedésben a buszkaravánok. Nem tudni, hogy vajdasági vagy ottani magyar résztvevői voltak-e ennek a tömeggyűlésnek, mivel két-három évvel ezelőtt az akkori választásokon nagy fölénnyel nyert egy ottani szavazóhelyen a VMSZ.

Volt aztán pénteken még egy tömeges összejövetel, amelyet a szerbiai (szélső)jobboldali pártok szerveztek. Erre a tüntetésre jobbára csak a fővárosiak mehettek el, mert a vidékről érkezők autóbuszait a közlekedési rendőrök Belgrád bejáratánál megállították, és rendkívüli műszaki vizsgálatra küldték. Tudni kell ugyanis, hogy amit Jupiternek szabad, az tilos az ökör számára. A tömeggyűlés témája pedig Koszovó volt azzal a jelszóval, hogy „Szerbia nem adja déli tartományát”, és a szónokok szerint nem szabad aláírni a manapság sokat emlegetett, de csak kevesek által látott európai rendezési javaslatot. A hozzám hasonló korú szerbiai polgárnak joggal lehetett olyan érzése, hogy ő ezt a filmet már látta…

Az állatok egyenjogúsága

Azok számára, akik nem ismerik, George Orwell méltán világhírű művét, az Állatfarm című alkotást kell idéznünk, ahol a farmon a sertések veszik át a hatalmat, és ugyanúgy bánnak a többi állattal, mint egy-két diktatúrában a hatalmon levők a polgárokkal, miközben fennen hirdetik, hogy „Minden állat egyenlő”, majd apróbb betűkkel azért odaírják, hogy „de vannak egyenlőbb állatok”.

Mintha ugyanez játszódna le a mai Szerbiában is, ahol ellenzéki írókat és újságírókat kell bújtatni, ahol a másképp gondolkodókat a nép ellenségének nevezik, lehazaárulózzák, külföldi bérencnek kiáltják ki nemcsak a hatalom által támogatott és pénzelt sajtótermékekben, hanem az ország parlamentjében is. Pontosabban: a parlamenti felszólalások egy részét visszhangozzák az országos frekvenciával rendelkező, a hatalomhoz közel álló tévéadók és rádiók, a hatalomközeli, olcsó bulvárlapok. A szólamok, mantrák ismételgetése, a politikai színtéren megfigyelhető hatalomtechnikai módszerek mindegyike ismert, megtapasztalt akár a kilencvenes éven Szerbiájában, akár más „demokratúrákban”, ahogy a néhai Konrád György nevezte a miloševići rendszert.

Eközben azt olvashatjuk, hogy a koszovói kérdés megoldását szorgalmazó európai és amerikai közvetítők az év végéig szeretnék lezárni ezt a témát annak ellenére, hogy ezzel alighanem megfosztanák témájától a népgyűlések szervezőit. Vagy éppen ellenkezőleg: Koszovó ügyének végső rendezése csak olaj lenne a tűzre, és újabb tömeggyűlések szervezésére adna okot.

Ez itt az aranykor, és így minden meg mindennek az ellenkezője is megtörténhet.

 NÉMETH János