Igaz ugyan, hogy errefelé újabban a hatalom szinte minden intézkedését úgy jelentik be, hogy „a történelemben először”, de ezzel szemben tény, hogy az ország történelmében van egy olyan dátum, amely valóban egyedi. Október 5. ugyanis egyedülálló rendszerváltási kísérlet marad, ahogy az is tény, miszerint negyedszázada csupán a hatalmat bitorló politikai elitet sikerült lefejezni. Maga a rendszer fennmaradt, és a polip csápjai szép lassan újjáéledtek, ismét megjelentek a színen. Alig egy évtizedig pislákolt az érdemi változásokba vetett remény. Százezrek és milliók csalódtak végül, hiszen mostanra Szerbia már nemcsak megtorpant, hanem visszasüllyedt a kilencvenes évek mocsarába. Az állam vezetői is ugyanazok, akik már három évtizeddel ezelőtt is gyakorolták a hatalmat. Igaz, a kilencvenes évek végén lapokat betiltó tájékoztatási miniszterből közben mindenható államelnök lett. Következésképpen a maradék független és tárgyilagos néhány sajtótermék sorsa is bizonytalanná vált. Európa most is csak „aggódik”, netán „komolyan aggódik” a sajtószabadság jelenlegi szerbiai állapota láttán.

  1. október 5. kapcsán gyakran elhangzik, hogy a vértelen forradalmak többnyire nem eredményesek, nem hoznak érdemi változást. Tudósok állítják, hogy „elmaradt október 6.”, a lusztráció, a felelősségre vonás. Az intézményekben, így az erőszakszervezetekben sem ment végbe az ilyenkor elengedhetetlen tisztogatás, mi több, a később meggyilkolt miniszterelnök, Zoran Đinđić is valamilyen vegyes összetételű kormány élén próbálta az országot az európai útra terelni. Ma már egyértelmű, hogy ez hiba volt, de utólag minden világosabbá válik, és a vesztett csaták után mindig elszaporodnak a bölcs tábornokok. A kisember, az átlagpolgár alighanem csak annyit érzett az október 5. utáni esztendőkben, hogy az újnak látszó hatalom sem könnyített a hétköznapjain, nem javult az egészségügyi ellátás, semmivel sem lett könnyebb a megélhetés. Aztán meg 2012-ben hirtelen arra ébredt, hogy ismét a kilencvenes években megismert miniszterek ülnek a bársonyszékekben. Utána meg hirtelen az ígérgetések földjévé vált az ország: „Két év múlva ennyi meg annyi lesz az átlagbér, annyi meg az átlagnyugdíj.” Persze, két évvel később újabb két évre ígér még többet az államvezetés. Az már közhely, hogy ebben az országban minden hatalom egyetlen ember kezében van.

A tavaly november 1-jén történt újvidéki tragédia nyilván csak az a bizonyos szikra volt, amely meggyújtotta az elégedetlenség tüzét. Hivatalosan ugyan színes forradalomnak nevezi a belgrádi hatalom a tíz hónapja tartó tiltakozási hullámot, holott teljesen egyértelmű: az embereknek elegük lett ebből a korrupt, erőszakos, demokráciának hazudott diktatúrából. A mostani tüntetők figyelmét éppen ezért kell felhívni 2000. október 5. tanulságaira.

NÉMETH János