Egyelőre senki sem tudja, s majd csak 2025-ben derül ki, hogy az Európai Unió mezőgazdaság-politikájával történő összehangolás mit hoz (vagy visz) az állattenyésztéssel foglalkozó gazdálkodó számára, ugyanis már jövőre, amolyan kísérletként, megkezdik a hízósertések és a szarvasmarhák felvásárlási árának minőség alapján történő kifizetését.

Lényegében ez azt jelenti, hogy azok a farmerek járnak jobban, akik betartva minden hízlalási szabályt, a vágóállataiknál nagyobb hústartalmat tudnak elérni.

Az idén a szakemberek 77 000 állaton végeztek felméréseket, és megállapították, hogy 55,3 százalék a hústartalom. Ezt mutatják legalábbis a nyolc nagy és öt viszonylag kisebb vágóhíd eredményei. Akadt azonban olyan minta is, amely hústartalma több mint 58 százalék volt.

Egyébként nemzetközi szinten ez a megoldás már régen használatban van, s az állattartók igyekeznek még feljebb srófolni a százalékokat. Nálunk sem különb a helyzet, hiszen valamikor a mangalica sertések zsírtartalma átlagban negyven százalék között mozgott, ami akkor igencsak megfelelt a parasztoknak, hiszen a falusi életszínvonal összehasonlíthatatlan volt a maival.

Nos, ebből a néhány adatból az is kiderül, hogy napjainkban miért kell 1000–2800 dinárt fizetni egy kiló töpörtyűért, ami régen a füstölt parasztszalonnával egyetemben a szegény emberek napi étke volt. Most sem az egyikből, sem a másikból nincs elegendő, s ezt a hiányt, mint annyi mást, a fogyasztók fizetik meg.

A hamarosan alkalmazásra kerülő új felvásárlási árral kapcsolatban azt is tudni kell, hogy a húsmennyiség mérése csak azoknál a vágóhidaknál lesz érvényes, ahol hetente 500 sertést és/vagy 40 hízott marhát dolgoznak fel. Ilyen kapacitással rendelkező vágóhidakból pedig nincs túl sok az országban, tehát az ellenőrzés is könnyebb lesz az illetékesek számára.

Az EU szabványával való összehangolásból azonban nem derül ki, hogy mi történik azokkal a törpegazdaságokkal, ahol a saját szükségletükön túl évente még néhány sertést eladásra is hizlalnak. Nem lehet vitatni, hogy ilyenből már igen kevés van, de hát őket sem volna szabad mostohagyerekként kezelni. Régebben rengetegen voltak, s az akkori szövetkezetek még serkenteni is igyekeztek az úgynevezett bérhizlalással. A vágóhidak pedig igyekeztek minél többet átvenni, hiszen a hetvenes években kezdődött a húsüzemek korszerűsítése és a kapacitások növelése. Az elaprózottság ellenére is találtak módot az úgynevezett randman (tiszta húsmennyiség) megállapítására, a gazdák pedig olykor egy-két hetet is hajlandók voltak várni az eredményre, hiszen attól függött, hogy mennyi pénz üti a markukat.

Okkal hihetjük, hogy az akkor bevezetett, majd viszonylag gyorsan meg is szűnt eljárást nem a jugoszláv mezőgazdasági vezetés találta ki, hanem átvette valamelyik fejlett országtól (Hollandia, Dánia). A randmanvizsgálat lecsengésének azonban meglehetősen prózai oka volt. Az alig 38–40 százalékos tiszta húst tartalmazó sertésekért a gyár keveset fizetett, s a parasztok számára nem volt kifizetődő az ilyenfajta állattartás, főleg azért, mert akkoriban csak elvétve volt jelen a piacon a sertéstáp (koncentrát), ennélfogva az ára is igen magasra tört. A régi vágású parasztok pedig megszokták, hogy kora tavasztól karácsonyig némi moslékon, disznótökön és csöves, jobbik esetben morzsolt vagy/és darált kukoricán a kezdetben húsz kilós malacka az ünnepekig, tehát a disznóvágási szezonig magára szedett száz kilót, aminek igen jelentős része, mint fentebb említettük, zsírszalonna volt.

Persze azóta sokat fejlődött (vagy inkább változott) a mezőgazdaság. A meghonosított durok és a pietrain sertések több húst adtak, de ez is csak az állami tulajdonban levő sertéstelep számára volt elérhető.

Ma már a rendszerváltást követő rablógazdálkodás eredményeképpen szűkült a „kulákok” köre, a Matijevićek, Kostićok mélységesen lenézik azt a nagygazdát, akinek „csak” 20 000 hektárnyi termőterülete van. Ezek a nagyvállalkozások szegénylegényei. Az ő tulajdonukban lehetnek azok a „kisebb” vágóhidak, ahol a közelmúltban a hústartalom elemzését végezték az illetékesek.

Mindent összevetve nem igazán érthető, hogy a hatalmiak miért dicsekednek nagy garral az általuk bevezetett „újítással”, hiszen az se nem új, se nem az ő találmányuk, csupán felmelegítettek egy fél évszázados gyakorlatot.

BOTH Mihály