Szerbiának jelenleg három vadonatúj kórháza van, amelyet alig három évvel ezelőtt építettek, s most jórészt üresen áll. Természetesen a batajnicai, a kruševaci és az Újvidékhez tartozó mišeluki intézményről van szó, amelyek a Covid világjárvány miatt készültek. Nem kevés, több tíz millió eurós beruházások voltak, amelyek megterhelték az ország költségvetését, de abban az időben nem volt lehetőség a töprengésre, hiszen igen gyorsan és lehetőleg hatékonyan kellett cselekedni, mivel a kezdetben még gyógyíthatatlan kór naponta több száz áldozatot szedett.

Nemcsak a belgrádi kormány, hanem a világ országainak nagyobb része eszközökben nem válogatva próbálta beszerezni a vakcinákat, de főleg a lélegeztetőgépeket. Az eszközökbe nem válogatás alatt értjük azt is, amit Szerbia elnöke nyíltan bevallott, hogy nem egy esetben a kormány megbízásából az emberek járták a világot, és igyekeztek mindenhol megjelenni, ahol a szóban forgó gépre le lehetett csapni. S erre csak úgy volt lehetőség, hogy kofferban, utazótáskában meg csak a jóisten tudja, hogy miben cipelték magukkal a készpénzt. Valóságos maffiarendszer alakult ki, és ennek kellett megfelelni.

A szerb kormány sem tétlenkedett, mivel a szaporodó új betegek elhelyezése miatt a körmére égett a munka. Jobb híján sebtében megépíttette a három kórházat, amelyekben összesen kétezer súlyos beteget lehetett elhelyezni. Akkor legtöbben megsüvegelték, nem érdemtelenül, a döntést. Arra azonban elsősorban az illetékesek nem gondoltak, hogy mi lesz, ha elmúlik a végveszély. Pedig kellett volna, hiszen ha nem is egyik napról a másikra, de viszonylag rövid idő alatt kiürültek a kórtermek, s napjainkban már szinte nincs újabb megbetegedés.

Szerencsére a mišeluki Covid-kórházról kiderült, hogy igen nagy hasznát veheti a Tartományi Klinikai Központ, s az illetékesek máris bejelentették, hogy a dialízisre szoruló betegek ezután nem Újvidéken, a Hajduk Veljko utcai objektumban fognak szorongani, hanem a Duna jobb oldalán levő, viszonylag korszerűen felszerelt betegellátóban kapnak helyet. Ennek elsősorban a TKK dolgozói, de nem kevésbé a betegek örülhetnek.

A híradásokból azt is megtudhattuk, hogy a szóban forgó épülettel kapcsolatban akadnak előrelátó gondolatok is. Nagyon úgy néz ki, hogy nem foglalnak el minden szobát, hanem a szükséges és elmaradhatatlan takarítás és fertőtlenítés után kulcsra zárják, és amolyan haditartalékként kezelik. A klinikai központ szakemberei nyilván okultak az utóbbi három év történéseiből, s igyekeznek némi előrelátást tanúsítani. Vagyis attól tartanak, hogy esetleg ismét berobbanhat egy, a Covidhoz hasonló vagy még veszélyesebb járvány, s szeretnének megfelelő ágytartalékkal rendelkezni arra az esetre.

Merőben más a helyzet a batajnicai és a kruševaci kórházat illetően. A jelek szerint ott és a föléjük rendelt egészségügyi minisztériumban fellélegeztek a járvány lecsengése után, s most igyekeznek minél gyorsabban elfeledni az egész rémálmot. Hogy mi lesz a sok pénzen felépített két kórházzal? Hát… ezen törjék a fejüket a minisztériumban! Végtére is igazuk van, hiszen néhány évvel ezelőtt, egy kormányváltást követően a magát igen nagyra tartó, mindenféle tudományos ranggal rendelkező miniszter asszony rövid egy év alatt kétszázötvenről több mint ötszázra növelte a beosztottjai számát. S akkor az sem volt lényeges, hogy ki milyen képzettséggel, még kevésbé, hogy milyen szaktudással rendelkezik. Mint már addig és azóta is, csupán a pártkönyv színe volt a mérvadó. Nem csoda hát, hogy kissé patópálosan viszonyulnak a kérdéshez („hazájában ősi jelszó: »Ej ráérünk arra még!«”).

Persze, ha ők nem foglalkoznak a problémával, a probléma foglalkozik velük. Röpködnek az ilyen-olyan ötletek. Egyesek már azt is felvetették, hogy a sebtében felépített kórházakat egyszerűen le kell rombolni. Még jó, hogy nem akarják Trója példáját követni, s a helyüket behinteni sóval!

A nemzet egészségügyi helyzetét ismerő néhány orvos bátorkodott megjegyezni, hogy megoldást kellene találni a súlyos betegségük folytán az életük végét járók számára, akik esetében a családjuknak, hozzátartozóinak nincs lehetőségük a haldokló ápolására. Aztán, ha nem is ebbe a kategóriába tartozó, de csaknem ilyen állapotban levő daganatos betegek intézményes ellátására, kezelésére sincs Szerbiában százszázalékos megoldás. Ezt csak azok a páciensek tudják bizonyítani, akik már voltak hasonló helyzetben, s a szakorvosi bizottság által előírt terápiát túlzsúfolt korteremben, olykor fogorvosi székben vették fel.

A világ és ezen belül Szerbia társadalmának egyik égető problémája az Alzheimer-kórban, illetve a demenciában (öregkori elbutulásban) szenvedők életminősége. Akire még nem osztotta a sors azt a feladatot, hogy demens beteget ápoljon, fogalma sincs, hogy milyen idegfeszültséggel, naponta válogatott problémákkal jár ez. Az állandó, fokozódó és a végét nem látó eset nem ritkán maga után vonja a hozzátartozók súlyos megbetegedését is, ami csak rátesz egy lapáttal az amúgy is súlyos állapotra. Nos, a Páciensek Egyesületének képviselői igen komoly formában felvetették, hogy ezekre a jobb sorsra érdemes betegekre is gondolni kellene, amikor meghatározzák a kiürült Covid-kórházak további rendeltetését.

Ha feltételezzük, hogy minden, a témában érdekelt szakember és személy elvégzi a saját feladatát, marad egy nem kis kérdés: kikkel fogja a minisztérium működtetni a megváltozott rendeltetésű kórházakat? Közismert tény, hogy nálunk is egyre kevesebb az orvos, a nővér, az ápoló, az egészségügyi technikus. Akik ugyanis idegen nyelvet beszélnek, sokkal több pénzért dolgoznak, de nem Szerbiában. Erre a kormány tagjai aligha gondoltak, amikor a három helyszínre talicskázták a rengeteg pénzt. De hát a hozzáállásuk egyáltalán nem meglepő, mert ha végigjárjuk az általuk hozott bárminemű intézkedések útját, kiderül, hogy gyakorlatilag semmit sem gondoltak/gondolnak végig, ami egyértelmű rövidlátásra vall.

BOTH Mihály