Az eső végképp
A hajdanvolt Nagy-Jugoszláviában folyton azt sulykolták belénk, hogy minket semmi sem lephet meg. A „Ništa nas ne može iznenaditi!“ szlogen az ország kül- és belpolitikájában akkortájt alfának és ómegának számított, és az „általános honvédelem és társadalmi önvédelem“ erejébe vetett töretlen hit kifejezését szolgálta. Ennek jegyében rendszeresen szerveztek vállalati, helyi és magasabb szintű gyakorlatokat és egyéb katonai és polgári célú védelmi megmozdulásokat. Az anekdoták között örök időkre fennmaradt egy közlemény: „A Semmi sem lephet meg minket!-akció keretében tervezett gyakorlat az eső miatt elmarad!“
A jelszó tudatában ettől függetlenül büszkén és bizakodva néztünk a szebb jövő felé, de szinte egyik napról a másikra kapkodni kellett nemrég még emelt fejünket. Olyan dolgok kezdődtek, amelyekre korábban rémálmunkban sem mertünk volna gondolni.
Azóta már nem hiszünk e mantra erejében, ám a sorsunk igazítói mindig ki tudnak agyalni valami újat. És még ha nem is lepődünk meg rajta, nem biztos, hogy a javunkat, boldogulásunkat és nyugalmunkat szolgálja.
Büszke őrkutyák vagy egyenlő polgárok?
Nem lepődtünk meg például azon, hogy a Szerbiában élő magyarság lélekszáma a legsötétebb becsléseknél is nagyobb arányban csökkent, csupán aggaszt bennünket, akik elfogadjuk, sőt a családunkat is úgy irányítottuk, hogy ez a hazánk, itt akarunk élni, tanulni, dolgozni. Nem „büszke őrkutyákként”, hanem egyenlő polgárként és független közösségként, megbecsült munkából, megértésben és nyugalomban. Nem a maroknyira zsugorodott magyarságot magáénak akaró elit mindent eluraló patronátusa alatt, amely a „szülőföldön maradás és boldogulás“ meg az elvbarátok ölébe lapátolt sokszázezer euró hamiskás fényében nem érez felelősséget a népesség ilyen drasztikus csökkenése miatt. Honnan is érezne, amikor sziklaszilárdan és teljes mellszélességgel áll amögött a hatalmi törekvés mögött, amely a kisebbségi közösségek felhígításában és ütemes elszórványosításában máris jelentős „eredményeket“ mutathat fel?
Kiszámíthatatlanná váló közbiztonság
Nem lepődtünk meg azon sem, ami a május elsejei ünnepek után történt, bár az ilyen tragédiáknak komolyan fel kellene rázniuk a közvéleményt. Lassan félelmetessé kezd válni, hogy a belgrádi iskolai mészárlás és a mladenovaci tömeggyilkosság után nemhogy csökkenne a tendencia, de egyre kiszámíthatatlanabbá válik a közbiztonság. Naponta kapunk hírt lövöldözésekről, fenyegetésekről, riasztásokról, és a jogkövető halandó úgy érzi, mintha az állam képtelen lenne uralni a helyzetet. Ehelyett olyan visszatetsző lépésekre szánja el magát, amelyeket nemes szándékúként próbál „eladni”, voltaképpen azonban a tehetetlenségét leplezi velük.
Nem lep meg bennünket, hogy a tragikus helyszínként örök időkre emlékezetünkbe vésődött vračari iskolában egy egész rendőrőrs teljesít szolgálatot, és az sem, hogy a szülők egy része nem szívesen engedi oda a gyermekét, de másik iskolába sem szeretné átíratni.
Azt azonban mélyen elgondolkodtatónak tartjuk, hogy ugyanabban az előkelő városrészben immár újabb lövöldözés volt, és az elkövető életkora épphogy átlépte a nagykorúság határát.
Lenne okunk meglepődni
Nem lep ugyan meg bennünket, hogy a belgrádi mészárlást követően százszámra érkeztek bombariadóra okot adó figyelmeztetések az iskolákba, de elgondolkodtató, hogy a kiberbiztonsággal foglalkozó szolgálatoknak nem sikerült felderíteniük, honnan. Vagy valamilyen okból nem akarják nyilvánosságra hozni, pedig nehezen feltételezhető, hogy most is „nemzetközi nyomásgyakorlásról” lenne szó, ahogyan a tavaly tavaszi bombariadók kapcsán elhangzott.
Nem lep meg bennünket továbbá az sem, hogy a tragikus iskolai történések hatása alatt egyre több, eddig elhallgatott iskolai erőszakra derül fény, és ennek folyományaként alacsonyabb szinten esetleg „lehull egy-két fej“, de mind gyakrabban elhangzik az, amiről magunk is rengeteget írtunk eddig: hogy az erőszakos esetek iskolai kezelésére valamint a rendelkezésre álló és ennek során alkalmazható eszközökre vonatkozó jogi szabályozásban óriási ellentmondások vannak.
Nem lep meg bennünket, hogy néhány iskolában szigorítottak a házi szabályokon, és lehetővé tették például, hogy „megalapozott gyanú esetén” az osztályfőnök vagy az igazgató átkutassa a tanuló táskáját. A szülőknek erre vonatkozóan alá kell írniuk egy hozzájáruló nyilatkozatot. Ugyanakkor az sem fog meglepni bennünket, ha nem mindegyik szülő lesz hajlandó ezt megtenni. Sokakat meglepne viszont, ha tudnák, mi minden lapul egy-egy iskolatáska mélyén. Ilyenre már akkor is bőven akadt példa, amikor az ellenőrzéseknek semmilyen jogi akadálya nem volt.
Nem lepődünk meg továbbá az Oktatásügyi Minisztérium immár a szerencsétlenkedés határát súroló intézkedésein sem. Nem lep meg bennünket, hogy a nagy falatnak számító „állami érettségi vizsga” bevezetése újabb halasztás előtt áll. Az idei próbavizsgát (amely, mint ismeretes, a harmadikos középiskolásokra vár) megtartják ugyan, de a tervben szereplő három tárgy helyett csak anyanyelvből. A jövőre tervezett nagyérettségit minden jel szerint bizonytalan időre elnapolják.
Nem lep meg bennünket az sem, hogy azonnali hatállyal felfüggesztettek egy nagybecskereki tanárnőt, aki a saját közösségi profilján közzétette az ellenzéki pártok által szervezett és azóta is folyamatosan ismétlődő megmozdulás (Szerbia az erőszak ellen) helyi rendezvényének időpontját, ugyanakkor a hajuk szála sem görbül azoknak (pl. intézményvezetőknek), akik ugyanezt megtették a május 26-ai „spontán” nagygyűlés (Szerbia reménye) kapcsán. Ezt az égiek ugyan jól eláztatták, de semmilyen meglepetést nem okoztak.
Nagyon meglepett volna viszont bennünket, ha pont eme „spontán” nagygyűléssel egyidejűleg nem „válik drámaivá a helyzet” a déli tartományban. A meglepetés azonban ezúttal is elmaradt.
BERETKA Ferenc
