A múlt megismerése elsősorban azért fontos, hogy tanuljunk belőle, de erre a büntetőjog alkalmatlan eszköz

 

„Munka! tehetség! érdem! – ugyan!

Klikkhez kell tartozni!”

(François Fénelon: Les aventures de Télémaque fils d’Ulysse)

 

Úgy hiszem, hogy a Biszku Béla (1921–2016), az ötvenhatos forradalom és szabadságharc leverése utáni megtorlásokat levezénylő, hét évvel ezelőtt, 2016. márciusban, kilencvenöt esztendős korában elhunyt egykori politikus elleni bírósági eljárásban két évvel a halála előtt immár nem a vádlottnak a tisztességes eljáráshoz való joga – mint ahogy ügyvédje állította –, hanem az áldozatoknak a tisztességes igazságtételhez való joga sérült. A kettő között, akárhogy vesszük is, igen nagy a különbség! Ez pedig így már nem is annyira a törvényhozói vagy a bíró gyakorlatot érinti, hanem sokkal inkább társadalmi kérdés, társadalmi mulasztás. S már csak ezért is érdemes fellapoznunk a korabeli sajtót, hogy a puszta adatsorokon – a bármikor elősorolható dátumokon és hivatalos véleményeken – túl azt is láthassuk, hogy milyen folyamatokat indított el, és milyeneket akasztott meg a Zétényi–Takács-féle igazságtételi törvény 1992-es alkotmánybírósági elutasítása, megsemmisítése. Hiszen fontos szem előtt tartanunk azt is, hogy mindez bizony még nagyon rövid idővel a magyarországi rendszerváltoztatás és az első szabad választások után történt. Akkor, amikor még nagyon is aktuális volt a „tavaszi nagytakarítás” kérdésköre, s amikor még – az új idők szellemében – a kezdő, az akkor induló vállalkozók is arról beszéltek, hogy muszáj tartalékolniuk, félretenniük, megtakarítaniuk, akár feketén is, mert „bármikor jöhet itt még egy visszarendeződés”. Tehát hittek ugyan az emberek a rendszerváltoztatásban, és ennek szellemében élték a mindennapjaikat, immár a megváltozott körülményekhez igazodva és azokhoz alkalmazkodva, de fel voltak készülve arra is, hogy egy – akár erőszakosan kicsikart, az ötvenhatos forradalom és szabadságharc leveréséhez hasonló brutalitással lejátszódó – visszarendeződés akár derékba is törheti az ekkor megindult folyamatokat.

Mécs Imre (1933–2023), a későbbiekben igencsak kacskaringós politikai karriert befutott egykori ötvenhatos halálraítélt volt a Zétényi–Takács-féle igazságtételi törvény tervezetének egyik legnagyobb, legvérmesebb ellensége, ő már a parlamenti szakaszban is jelezte, hogy az Alkotmánybírósághoz fordul miatta: „…azt láttam a parlamentben, hogy eldurvult és eltorzult a politikai élet. S ki tudja hányadszor végiggondolva, rádöbbentem, hogy ez a törvény is a társadalom megosztottságát, az emberek félelmét és szorongását növeli. Az országnak nem erre van szüksége. A múlt megismerése csak azért fontos, hogy tanuljunk belőle, de erre a büntetőjog alkalmatlan eszköz. A harmincöt évvel ezelőtti generációnak legfeljebb a fele él, és azok, akik időközben felnőttek, értetlenül állnak a törvényesített bosszú előtt. Ráadásul nekik kell az apák adósságait kiegyenlíteni, az új gazdasági rendet és demokratikus társadalmat kiépíteni” – így nyilatkozott a Népszava 1991. november 18-i számban, amikor azt magyarázta, hogy miért támadja meg ezt a törvényt az Alkotmánybíróságnál. Tény azonban, hogy jelentős túlzás volt törvényesített bosszúról beszélnie, hiszen az itt vitatott magyar jogszabály messze elmaradt a hasonló cseh és szlovák (illetve csehszlovák…), valamint néhány más lusztrációs törvény szigora mellett. „…ez a törvény valójában közkegyelmet is ad, mert azok a verőlegények, akik »csak« maradandó testi fogyatékosságot okoztak, vagy félbolondra vertek valakit, nem büntethetők” – nyilatkozta azokban a napokban Zétényi Zsolt jogász, akkori parlamenti képviselő, a Százak Tanácsának tagja, a Nemzeti Jogvédő Alapítvány kuratóriumi elnöke, a Nemzeti Jogvédő Szolgálat tagja.

Antall József (1896–1974), az akkori magyar miniszterelnök az Új Ember című katolikus hetilap 1991-es összevont évzáró számának adott nyilatkozatában így értékelte a helyzetet: „A történelmi igazságtétel elkerülhetetlen. A jogállamiság keretein belül ezt meg kell tennünk. Egyetlen olyan törvényt sem hoztunk, amely ne állna ezzel összhangban, s csak csodálkozni lehet azon, hogy amikor gyilkosokról, gyilkosságban közreműködőkről vagy a hazaárulás nagyon súlyos, minősített eseteiről van szó, ezt a törvényt egyesek a jogállamisággal ellentétes döntésként fogják föl. A meghozott törvények – ismételten hangsúlyozom – nem állnak ellentétben az igazságérzettel, a jogállami keretekkel. Nagyban hozzájárult volna a békesség megteremtéséhez, ha azok, akik korábban elkövették ezeket a bűnöket, ma nem haszonélvezői lennének a múltban szerzett kiváltságaiknak, hanem lett volna bennük annyi szemérem, hogy maguktól elismerik tetteiket. Ha hajlandók lettek volna szégyenkezve, röstelkedve, de legalább bevallani, akkor a társadalom sértett csoportjai, a megpróbáltatásokat átéltek sokkal könnyebben válnának megbocsátóvá és felejtővé.”

Mai képünkön mindezek nyomán Kádár János (1912–1989) és a felvétel előterében a jobb szélen Biszku Béla látható a budapesti, XIII. kerületi, úgynevezett Zöld Óvodában (Kárpát utca 25–27.) 1985-ben (forrás: Fortepan / Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény). A Sólyom László vezette Alkotmánybíróság elutasító döntése után pedig Zétényi Zsolt néhány képviselőtársával ismét megpróbálkozott ennek a jogszabálynak egy finomított változatával, és 1992 szeptemberében egy hasonló törvénytervezetet nyújtott be a parlamentnek, de ekkor sem járt nagyobb sikerrel…

 SZABÓ PALÓCZ Attila