Egy héttel ezelőtt az esti órákban három benzinkúton is kígyózó autósorokat láttam. Nem tudván mire vélni a dolgot, megnéztem az egyik hírportált, amely beszámolt az újabb államfői szózatról. Kiderült, mi váltotta ki a sorban állást, miért kezdett az állampolgárok egy része a reménytelen vállalkozásba, azaz miért próbál magának üzemanyagot tartalékolni, tudva azt, hogy elegendőt úgysem sikerül sem beszerezni, sem tárolni. Rövid távon sem, nemhogy hosszabb időre.

Az áruhiány és a pánik

Nem tudom, a töltőállomásokon látott sorok milyen gondolatokat ébresztettek a huszonéves fiatalokban, de nekünk, idősebbeknek amolyan déjá vu érzésünk támadt: mi már láttunk ilyet három-négy évtizeddel ezelőtt. Emlékszünk a benzinjegyekre, a páros-páratlan rendszerre, és mindarra, ami az akkori hiánygazdálkodást jellemezte. Mondom, utánanéztem a világhálón, és rá kellett jönnöm: az elnöki szózat váltotta ki a pánikot. A képernyőn lebegtetett grafikonok, fényképek, amelyekkel az államelnök bizonygatta, hogy semmiből sincs, és nem is lesz hiány. A televíziós színjáték, a raktárakban tárolt zöldborsó-, étolaj- és tejporhegyek nem nyugtatták meg az embereket, hanem éppen ellenkezőleg: másnap már akkora volt a bevásárlási láz, hogy a boltokban és áruházakban átmenetileg hiánycikk is keletkezett élelmiszerből. Az emberek egy része felvásárolta a készletet. Jött is az újabb elnöki szózat, a mindenkit megnyugtatni szándékozó üzenet: pánikra nincs ok, az állam gondoskodik az ellátás zavartalanságáról és folyamatosságáról kőolajszármazékokból és élelmiszerből egyaránt. A jóságos állam és a gondoskodó vezető képe és üzenete talán ahhoz a mezőgazdasági termelőhöz is eljutott, aki az üzemanyagok árának befagyasztása előtt negyedmillió dinárért vásárolt gázolajat az egyik szerbiai benzinkúton. A boltokban feltöltötték a polcokat, a félreérthető, félremagyarázható vagy szándékosan félreértelmezett elnöki szózattal pedig egyelőre senki sem foglalkozik. Kivételt a bulvárlapok képeznek, amelyek Szerbia pánikkeltő ellenségeiről cikkeznek. Hozzáteszik, persze, hogy az Ukrajnában zajló eseményeket (ilyen finoman fogalmaznak Oroszország Ukrajna elleni inváziója kapcsán) kihasználva indított támadást az ország ilyen-olyan rosszakaró ellensége.

Valódi visszhang nélkül maradt az a baromság is, amely szerint „Oroszországot kizárhatják az Egyesült Nemzetek Szervezetéből”. Ezt is az államfő jelentette ki, holott jogvégzett emberként tudnia kell, hogy ez lehetetlen, Oroszország ugyanis a Szovjetunió jogutódjaként az ENSZ alapító tagja, egyik alappillére. Csupán néhány nyugdíjas szerb diplomata próbálta helyretenni a félrecsúszott elnöki gondolatot.

A napokban egyébként mintegy ötven izraeli szakember érkezett Belgrádba, akik az államfő választási kampányát irányítják, illetve koordinálják, nyilván ügyelve arra, hogy ilyen „baki” a jövőben ne forduljon elő. Az államfő azonban csak március 7-én jelenti be, hogy indul-e a választásokon. Ezúttal is a szokásos színjáték folyik: kéreti magát, látszólagos bizonytalanságban tartja a híveit, hogy aztán óriási tapsvihart kiváltva a megfelelő testület ülésén „megadja magát, engedve az unszolásnak”, és elindul április 3-án. (E sorokat három nappal korábban írom, de nincsenek kételyeim: március 10-én, lapunk megjelenésének napján már gőzerővel kampányol majd az elnök…).

A dinasztiaépítés módozatai

A választási kampány kevésbé látványos eseményei között tarthatjuk számon két fiatal politikus televíziós szereplését. Az egyik Pásztor Bálint, a VMSZ parlamenti frakcióvezetője (továbbá egyetemi tanár, Szabadkán a városi képviselő-testület elnöke, pártjának alelnöke), a másik pedig Usame Zukorlić, a sandžaki bosnyákok vezetője. Nemrég elhunyt édesapja, Muamer Zukorlić után örökölte a pártvezetői tisztséget. A néhai elnök egyébként vallási vezetőként is komoly és figyelemre méltó szerepet vállalt a szerbiai mohamedánok életében, de fia ezt a tisztségét nem örökölte. Más-más kultúrákban mások az öröklési szokások is. Tény azonban, hogy az eddig szinte teljesen ismeretlen fiatalember egyszeriben a figyelem középpontjába került.

Egészen más a helyzet Pásztor István és hosszabb ideje aktívan politizáló fia esetében. Nemrég, a választási lista, illetve a támogatói aláírások belgrádi átadásakor kezet fogott egymással a listavezető és a frakcióvezető: azaz apa és fia. Az eseményt megörökítő fénykép nyilván megmarad az utókor számára. A parolázást a gépével rögzítő fotósnak nyilván nem volt furcsa a látvány, hiszen akkortájt naponta kellett fényképeznie hasonló kézfogásokat. A jelek szerint a fotón szereplők számára is természetes a párhuzamos politikai, pártbéli és családi kapcsolódás, ahogy a dinasztikus rendszerekben Európa-szerte. Aki pedig furcsállná ezt a vajdasági magyar kisebbségi politizálásban, az magára vessen. Észak-Koreában például már a Kim-dinasztia harmadik tagja vezeti és boldogítja a népet, és a nép boldog. Miért lenne ez másképp minálunk?

Amúgy is aranykor ennek a társadalomfejlődési szakasznak a (nem) hivatalos neve, és immár tíz éve tart. Valódi haszonélvezői és a vezérek hívei pedig hisznek abban, hogy április eleje után is ez a kor folytatódik. Ahogyan azt George Orwell közel egy évszázada megfogalmazta: ha egy nép korrupt és alkalmatlan vezetőket választ, akkor nem áldozat, hanem bűnrészes, illetve tettestárs. Minden korban, így az aranykorban is – tesszük hozzá.

 NÉMETH János