Talány

Miért is kellett az új barátsági szerződés?

A Családi Kör szeptember 26-án megjelent számában írtam arról, hogy megkötötték szeptember 8-án (ugye, milyen véletlen, ez a nap a katolikus naptárban a nép nyelvén Kisasszony napja, hivatalosan Kisboldogasszony napja) Magyarország és Szerbia kormányainak barátsági szerződését. Már-már arra vártam, hogy ehhez hasonlóan a Magyar Közlönyben a pravoszláv Mala Gospojina napján fog megjelenni, de ez nem így történt, mert szeptember 29-én olvashattuk el, mit is tartalmaz a már hivatalosan Szerződés Magyarország Kormánya és a Szerb Köztársaság Kormánya között a baráti kapcsolatokról és a stratégiai partnerségi együttműködésről1. nevű dokumentum.

Javaslom, keressék meg és olvassák el, mert annak indoklásában találtam egy részt (Általános indoklás, második bekezdés), amely tartalmáról igencsak érdemes elgondolkodni:

„Jelen Szerződés aláírása kiemeltem fontos érdekünk. Keretbe foglalja kétoldalú kapcsolatainkat, meghatározza együttműködésünk főbb irányait, és megerősíti a kisebbségi jogok tiszteletben tartását és érvényesítését mind a Szerbiában élő magyar, mind a Magyarországon élő szerb nemzetiség vonatkozásában.”

Na, de ne ugorjunk ennyire előre, mivel én alaposan átolvastam az egész szerződés szövegét, így igyekezni fogok, hogy szakaszról szakaszra (azaz a törvény szövege szerint: cikkről cikkre) haladva kíséreljem meg azt értelmezni.

Először nézzük meg a preambulum első (és egyetlen) bekezdésének második és harmadik fordulatát: „…figyelembe véve a két ország közötti, mélyen gyökerező történelmi és kulturális kapcsolatokat, valamint szoros szövetségesi viszonyt, a magyarországi szerb nemzetiség és a szerbiai magyar nemzeti kisebbség támogatásának szellemében…”

Most tudhatjuk meg, hogy a „történelmi és kulturális kapcsolataink” mélyen gyökereznek, de itt még egy titok is kiderül, Szerbia és Magyarország „szoros szövetségben” áll egymással – kár, hogy nem árulják el a későbbiekben, ki mikor és hogyan szentesítette ezt a szövetséget. Érdekes, hogy a két országban mennyire másként állnak a nemzeti kérdéshez, amíg az anyaországunkban a kommunista örökségre utaló nemzetiség szóval, addig Szerbiában a korai nemzetállamok gyakorlatából eredő nemzeti kisebbség elnevezéssel illetik az egymás – szerintem nemzeti közösségként definiálható – népcsoportjait (mindez érvényes a preambulumból kiragadott szövegrészre is, habár ott csak a kommunista örökség, azaz Lenin megfogalmazása lelhető fel).

Az első komolyabb problémák a 3. cikk szövegével van, annak is az utolsó néhány szavával: a két fél szuverenitásának és területi egységének kölcsönös tiszteletben tartásával. Tudom, sokak szerint ez egy szokásos, semmitmondó frázis, én mégis megkísérlem valamiképpen értelmezni. Először is nézzük meg, mi a szuverenitás (esetünkben az állami szuverenitás) fogalmának értelme:

Az állami szuverenitásnak két oldala van. A belső szuverenitás – az államnak az a képessége, hogy önállóan határozza meg és tartja fenn belső állami-jogi rendjét, továbbá főhatalmat gyakorol a területén lévő természetes és jogi személyek, valamint dolgok felett. A külső szuverenitás – az állam független, vagyis minden idegen hatalomtól szabad és önálló államisággal rendelkezik, tekintet nélkül tényleges gazdasági vagy katonai erejére és helyzetére, a nemzetközi életben az egyenlőség alapján vesz részt.2.

Szerbia esetében gondok vannak a belső szuverenitással, hiszen nem ismert a valódi területe, de még az ott lakó állampolgárok száma sem, emellett még a határai sem meghatározottak, az Alkotmányban pedig csak az áll, hogy Koszovó Szerbia része. Ami a leglényegesebb, mint állam nem gyakorolhat főhatalmat a Koszovón levő természetes és jogi személyek, valamint dolgok felett. Hogy még komplikáltabb legyen, Magyarország még 2008-ban elismerte Koszovó függetlenségét, így a szerződés e része teljességében értelmezhetetlen, azaz értelmetlen is. Mindez akkor kaphatna értelmet (habár Szerbia és Koszovó helyzete ettől nem fog megváltozni), ha a mostani magyar kormány – egyik napról a másikra – visszavonná a független Koszovó elismerését (ami igencsak meglepő húzás lenne).

Úgyszintén érthetetlen a 10. cikk 2. és 3. bekezdése, hiszen azok a két országban működő (nemzeti) kisebbségi önkormányzatokról szólnak. Igaz, Magyarországon a szerb nemzeti közösségnek vannak települési önkormányzatai, emellett létezik az országos önkormányzat is, ezzel ellentétben a Szerbiában törvénnyel szavatolt és létrehozott Magyar Nemzeti Tanácsot még elméletben is nagyon nehezen lehet kulturális autonómiának nevezni, a gyakorlatban pedig a legsötétebb kommunista időket is megszégyenítő politikai diktatúrával állunk szemben.

Szintén probléma adódik a 10. cikk 6. bekezdésében foglaltakkal, mivel több eset is bizonyítja, hogy az etnikai összetétel permanens erőszakos megváltoztatása van folyamatban (a magyarok lakta településekre horvátországi és boszniai szerb, illetve koszovói roma lakosok erőszakos betelepítése, valamint arab és kínai „vendégmunkások” részére lakóparkok létesítése e vidékeken).

Habár léteznek még igencsak kérdéses rendelkezések, de a legképmutatóbb ugyanebben a cikkben a 7. bekezdésben található ilyen formában: „…ne csökkentsék a nemzeti kisebbségek szerzett jogait…”, hiszen nem kell mást tenni, mint elővenni a titói Jugoszláviában biztosított nemzetiségi jogokat, ha azokat összehasonlítjuk a jelenlegiekkel, rá kell döbbenünk, mára a jogaink a minimálisra csökkentek.

Kellene valami következtetés, de röviden nem lehet összefoglalni. Talán azt még leírhatom erről a dokumentumról, hogy Magyarország Kormánya idealizálni szeretné a pillanatnyi szerbiai állapotokat, hogy a szerbiai hatalom bizonyíthassa Brüsszel előtt, itt az idő, hogy az ország, ahol élünk, csatlakozzon az EU-hoz.

Meglehet, Pásztor István október 7-én pontosan ezt a feltételezésemet igazolta az Európai Néppárt Ljubljanában megtartott tanácskozása után a Pannon RTV műsorában elmondottakkal3, amikor is többek között azt közölte, hogy „az EU-nak belátható csatlakozási dátumot kell megadnia Szerbia számára”.

Miért is kellett az új barátsági szerződés?

Javaslom, keressék meg és olvassák el, mert annak indoklásában találtam egy részt (Általános indoklás, második bekezdés), amely tartalmáról igencsak érdemes elgondolkodni: