Az oktatási témák közül most mindenkinek leginkább a járvány okozta, immár tartóssá váló rendezetlen állapototok jutnak eszébe, ami érthető is, ellenben az oktatásügy összes egyéb égető problémája szintén fokozott mértékben van jelen, éppen csak csendben megbújik a nagyobb gond árnyékában.

Olykor viszont felszínre kerül egyik-másik, ha már szakadásig feszült a húr. Mostanában égető problémává kezd válni, hogy minden kormányzati optimizmus dacára egyre nő a megbetegedések száma az iskolákban, és bármennyire magabiztosan hirdeti is a hivatalos eligazítás, hogy „a tanár nem fertőződik és nem is fertőz“, a valós állapotok egészen mást mutatnak.

Szeptember 23-án a pedagógusok szakszervezeti uniójára hivatkozva szinte minden sajtótermék vezető közéleti hírként hozta, hogy országos szinten olyannyira nő a megbetegedett tanügyi dolgozók száma, hogy az iskolák lassan képtelenek megoldani a kieső dolgozók helyettesítését.

A nagyobb városok iskolái immár könyörögve kérik a szülőket, hogy csak végszükség esetén hagyják bent a gyermekeiket a napköziben, és egyre több olyan bejegyzést osztanak meg a közösségi oldalakon, amelyben helyettesítő tanár vagy tanító felkutatásában kérnek segítséget.

A jelenség nem kizárólag a járvány erősödésével függ össze, ugyanis az oktatási intézmények minden ellenkező információ és hivatalos minisztériumi álláspont dacára huzamosabb ideje komoly kádergondokkal küzdenek.

@kc = A sok olykor kevés

A hivatalos adatok szerint az új tanév beindítása után mintegy 2700 tanügyi dolgozó került a technológiai felesleggé váltak elszomorító listájára. Közülük 148-an teljes egészében munka nélkül maradtak, legtöbbjük tanító. Ők egy évig 65 százalékos bértérítményt kaphatnak, és reménykedve várhatják, hogy valahova átvegyék őket. Ha addig nem sikerül, jár nekik némi végkielégítést. De mivel általában középkorú vagy fiatalabb emberek, ennek összege elég szerény.

A többiek helyzete (főleg a szaktanároké) árnyaltabb. Őket nem „gyors és kegyes”, hanem „lassú, de biztos” kifulladásra ítélték, hiszen – különösen a leépítés fenyegetésében működő iskolákban – évről évre csökken az óraszámuk és a bérük mindaddig, amíg teljesen „el nem fogy”. Nekik nem jár térítmény, csupán a remény, hogy valahol valamikor jut nekik néhány tanóra.

A fentebbi adatok jókora ellentmondásban állnak egymással, és ez csak számszakilag tűnik feloldhatónak. A hiány és a felesleg ugyanis sem helyileg, sem szakképesítés tekintetében nem fedi egymást.

Ugyanakkor újra meg újra rámutat az iskolahálózat és vele párhuzamosan a szükséges erőforrások tervezésének hiányosságaira, továbbá a folyamatos „oktatási reformok” rapszodikus ötletrohamaira (új tantárgyak bevezetése, óratervek átrendezése stb.), ami kényszerhelyzeteket teremt, így kényszermegoldásokba kényszeríti az intézményeket. Járványhelyzet nélkül is.

@kc = Nem vonzó pálya

Nem szabad viszont szem elől tévesztenünk egy másik fontos körülményt. A tanári hivatás mára teljesen elveszítette vonzerejét, és lámpással kell keresni olyan fiatalokat, akik életpályaként szeretnék maguknak választani. A tanárképző egyetemi karok folytonos diákhiánnyal küszködnek. A természettudományi karokon fizika-, matematikatanári szakra csak elvétve iratkozik valaki, de immár a tanítóképzőt végzettek jelentős része sem az iskolatábla előtt képzeli el a jövőjét.

A nova.rs hírportál még júliusban figyelmeztetett: „ha a szerbiai oktatásban folytatódnak a jelenlegi trendek, rövidesen nem lesz szerb nyelvet oktató tanár sem. Az érdeklődés ugyanis jóval alacsonyabb, mint a betöltetlen helyek száma azokon a karokon, ahol a szerb nyelv leendő tanárait oktatják.” Ez pedig súlyos kontraszelekcióhoz vezethet, hiszen a tanárképző karokra lassan bárki bármilyen előtudással beiratkozhat.

Ezen egy csöppet sem kell csodálkozni. Ami az utóbbi másfél évtizedben az intézményi oktatás porba döngölése terén végbement, olyan helyrehozhatatlan állapotokat teremtett, amilyent némi szakmai önbecsüléssel és élhető jövőképpel bíró fiatal hosszú távon nem fog felvállalni.

@kc = Fizika helyett táncolunk

A probléma a kisebbségi nyelvű oktatásban hatványozottan érvényre jut. Vannak iskolák, ahol tíz-tizenöt éve nincs megfelelő képesítésű matematikatanár, a nem szakosokkal betöltött állások száma pedig elérheti a 20–25 százalékot. Szinte lehetetlen magyar nyelven is megfelelően beszélő iskolapszichológust találni, de kiélezett helyzetben (ma már egy normális tanévkezdés is annak számít) olykor még tanítót (sőt újabban óvónőt) sem igen, vagy csak körülményesen, mert több tíz kilométerről kellene ingáznia. A helyben lakást ugyanis faluhelyen kevesen vállalják, városban pedig a tanári fizetésből nehezen tudnának albérletet fizetni.

Jelenleg ott tartunk, hogy több nálunk a néptáncoktató, mint a fizikatanár, de ha hozzáadjuk a népzene- kézműves- és énekoktatókat, a létszám akár a matematikatanárokét is meghaladja. És bár minden tiszteletünk a hagyományápolásé, a nótás kedvű és táncos lábú „vajdmagyar” jövőnek nem válna hátrányára a minél több tudományos ismeret és a korszerű kompetencia sem.

Súlyos és hasonló gondok nehezednek az anyaországi iskolákra is. Egyes adatok immár hatezerre teszik a betöltetlen tanári státusok számát, úgyhogy az oktatásirányítás a tanárképzés időtartamának rövidítését latolgatja, sőt pedagógiai technikumok indítását tervezi, ami voltaképpen a háború utáni évek „gyorstalpaló” tanfolyamainak emlékét idézi.

Az akkori közművelődési körülmények között ez komoly előrelépést jelentett, mai viszonylatban viszont egyenes úton vezet az oktatás színvonalának további zuhanórepüléséhez.

Ez ugyan nem lehet cél, bár a jelenlegi társadalmi és politikai miliőben sokaknak talán jól is jön.

BERETKA Ferenc