Abban a skizofrén állapotban van az ország, hogy azt ugyan tudjuk, mikor lesznek a választások, azt azonban még nem, hogy a hatalomgyakorlás mely szintjének hordozóit fogjuk megválasztani. Azt tudjuk, hogy december 17-én szavazni fogunk, azt azonban még nem, hogy az adott településen, ahol élünk, kell-e majd voksolni.

Az alapvető információk helyett van egy elnökünk, aki ugyan már kampányol, a stábja láthatóan már dolgozik azon, hogy azért semmi ne legyen a választók kénye-kedvére bízva – éppen csak az hiányzik, hogy kiírják azokat a választásokat.

Aleksandar Vučić szombaton, a Szerb Haladó Párt születésnapi partiját megelőzően már közölte, hogy ezúttal is „minden eddiginél fontosabb” választási megmérettetés lesz. Hurrá! Az eddigiek is „minden eddiginél fontosabbak” voltak, mi változik? Az ember gyomra összeszorul, a szív szaporábban ver, remeg a kéz, miközben az egérrel továbbgörget, hogy megtudja, ezúttal miért is „minden eddiginél…” De nem derül ki! Szombaton még nem…

Megtudtuk viszont cserébe, hogy államunk elnöke, sutba vágva a semlegességnek még a látszatát is, teljes mellszélességgel fog beleállni a kampányba, ismételten bizonyítva, hogy ő aztán nem Szerbia minden polgárának az elnöke, csak a kiválasztottaké.

„Az előttünk álló választások lesznek az eddig legfontosabbak, én pedig a Szerb Haladó Párt tagjaival együtt fogok küzdeni” – jelentette ki, hozzátéve, hogy szerinte „semlegesnek lenni” és „nem a haladó párt mellé állni bűncselekmény Szerbiával szemben”.

Már ez is kiverné a biztosítékot egy normálisabb országban, de ilyen illúzióink már régen nincsenek.

Vučić is érezhette, hogy nem mondott elég keményet, azzal együtt sem, hogy bejelentette egykori harcostársa, Tomislav Nikolić visszatértét is (ő az a fickó, aki politikai pályáját megelőzően sírásó volt, majd radikális, majd Vojislav Šešelj hágai üdülése alatt kihúzta a főradikális feneke alól a pártot, megalapította a haladókat, néhány évig pártelnök volt, aztán Szerbiáé, aztán Vučić parkolópályára tette, amikor utasította, hogy ne induljon újra az államfői megmérettetésen, mert ő maga szeretne a helyére csüccsenni, cserébe maradhat a dedinjei villában, aminek fenntartását Ön és én és mi, mindannyian fizetjük az adónkból – csak a medence karbantartása majdnem négymilliót kóstál…). Nem volt ez elég, úgyhogy másnap reggel, vasárnap a Pink stúdiójában azzal a döbbenetes információval is megfejelte a dolgokat, hogy „külföldről akarják megdönteni a haladókat”.

Na, bummm!

Ezen a ponton emlékeztetnénk, hogy nem tudjuk, milyen választások lesznek, mert azokat még nem írták ki. Tehát nem tudjuk, hogy ott, ahol majd lesznek választások, haladók vannak-e hatalmon.

De nevezhetjük ezt akár részletkérdésnek is. A lényeg valami egészen más. Nevezetesen az, hogy egy többpárti, parlamentáris demokráciában nem törvénysértés, ha egy párt meg akarja szerezni a hatalmat. Akkor sem az, ha az adott párt ellenzéki. Az ellenzéknek ugyanis nem az a szerepe, hogy Vučić a gyerekeket meg a gyenge idegzetű polgárokat ijesztgesse vele, hanem az, hogy ellenőrzést gyakoroljon azok felett, akik éppen hatalomban vannak, s ha nem tetszik neki, amit csinálnak, leváltsa őket. Már ha képes jobb alternatívát felkínálni.

Ez utóbbival kapcsolatban (a szerbiai ellenzék vonatkozásában) ugyan vannak fenntartásaink, tekintettel annak elaprózottságára és különbözőségére – de ez nem az államfő gondja, a miénk is csak annyiban, hogy bonyolítják a helyzetünket.

Az az állítása pedig, miszerint „létezik egyes külföldi szakszolgálatok terve a Szerb Haladó Párt hatalmának megdöntésére”, amolyan igazi miloševići tempó, azokban az időkben tapasztaltuk, hogy aki nem az uralkodó szája íze szerint ikszel, bizony „külföldi bérenc és hazai áruló”.

Aztán persze kibújt a szög a zsákból, kiderült, hogy Vučić azt fájlalja ennyire, hogy az ellenzék egy része levelet írt az Európai Unió főképviselőjéhez, Josep Borrellhez, amelyben azt kérték, hogy a Szerbia elleni belengetett büntetőintézkedéseket ne az ország ellen, hanem közvetlenül Vučićtyal szemben vezessék be, ha már szankciókban gondolkodnak.

„Ez egy felelőtlen, államellenes és népellenes magatartás” – mondta Vučić, mert szerinte az, aki ilyet kér, azt is állítja, hogy (a koszovói helyzetért) „nem felelős sem Albin Kurti, sem Priština, csak Szerbia”.

Ne legyen félreértés: aki ezt kéri, az csak azt állítja, hogy nem Szerbia polgárai felelősek a koszovói helyzet miatt.

És ez igaz is.

Tény ugyanis, hogy Vučić (vagy a környezetében az, aki azt az eszelős bajskai támadást kitervelte és jóváhagyta) nagyon, de nagyon elszámolta magát. Egyfelől nem lehetett azt hinni, hogy nem fog pillanatokon belül kiderülni: az emberek és a fegyverek is Szerbiából kerültek a támadás helyszínére, másfelől pedig azt sem lehetett hinni, hogy ennek nem lesznek következményei.

Vannak. És ezek a következmények a kampányban igazán nem hiányoztak Vučićnak sem, a haladóknak sem. De ez sem a mi gondunk, elnökünk rakjon rendet a saját háza táján.

Az viszont igazán mulattató, hogy ebből a tévészereplésből derült ki: azért lesz a decemberi annyira fontos választás, mert utána négy évig (!!!) nem lesz szavazás.

Hát, normáliséknál négyévente vannak választások, az szerbiai specialitás, hogy Vučić évente-kétévente szeretné látni, mennyire rajong érte a nép.

Viszont abban a helyzetben, amikor Vučić saját állítása szerint a haladók népszerűsége negyvennégy százalékos, tehát amikor semmi sem veszélyezteti a hatalomban maradását, igazán felesleges az ország népét ennyi hülyeséggel fárasztani: írják ki a választásokat, csináljanak egy kampányt, nyerjenek, ahol nyernek, ott hagyják békén az önkormányzatokat, meg a saját tagságukat se vegzálják fiktív lakcímcserékkel, aztán haladjunk.

Volna éppen elég gond ebben az országban, amit meg kellene oldani, nem kellene még kötelező körös hülyeségekkel nyomasztani a polgárokat.

KOCSÁNYOS Pálma