Úgy tűnik, ma már senkit sem kell arról meggyőzni, hogy az elkövetkező években sok szempontból döntő fontosságú lesz az energia. A közismert tények (orosz–ukrán háború, dilettáns módon bevezetett büntetőintézkedések) miatt elsősorban Európa gazdasága hanyatlik, a polgárok pedig régen nem látott gondokkal küzdenek az energiát illetően. Bizonyos szempontból nálunk némileg kedvezőbb a helyzet, hiszen van áram, benzin és gázolaj is. Az árakról ne beszéljünk, hiszen azok szinte mindenhol a világon meredeken emelkednek.

Az is természetes, hogy mindenhol takarékosságra szólítják fel a fogyasztókat, s ez nálunk sincs másképpen. Egy közelmúlti kimutatás szerint a szerbiai polgároknak csaknem fele novemberben kevesebb áramot fogyasztott el, mint a 2021-es év azonos időszakában. Közülük sokan meglepve tapasztalták, hogy az áramszolgáltató ezt néhány százalékos számlacsökkentéssel jutalmazta. Szó se róla, az a néhány száz dinár is pénz, de még morzsája sem annak a pénzmennyiségnek, amely az országos hálózat elavultsága miatt veszendőbe megy, a Biznis i finansije számítása szerint ugyanis annyi áram veszik el, amennyire egész évben szüksége van Zaječarnak, Nišnek, Pirotnak, Prokupljének, Leskovacnak és Vranjénak. Hasonló adatokkal számolt a Költségvetési Tanács is. Szerintük egy évben 4500 gigawattóra elektromos energiát, vagyis a teljes fogyasztás 13 százalékát veszítjük el. A fejlett országokban ez az arány lényegesen alacsonyabb. Az illetékesek azt is kiszámolták, hogy a tavalyi esztendő első hét hónapjában 13,4 százalékkal kevesebb áramot termeltünk, mint egy évvel korábban. Az is jelzésértékű, hogy az elektromos energia 49 százalékát a háztartások fogyasztják el, míg a gazdaságnak 31 százalékra van szüksége. Mindezek ellenére sem a lakosság, sem a gazdaság nem szenved áramhiányban. A magyarázat igen egyszerű: a jelenlegi téli idényben a tervezett árambehozatalra a kormány hárommilliárd eurót tervezett, vagyis kétszer annyit, mint egy esztendővel korábban.

Külön említést érdemel a főleg Szerbia délkeleti és délnyugati részén történő áramlopás. A Szerbiai Villanygazdaság műszaki részlegének megállapítása szerint Pirotban és környékén a hálózatba beszuszakolt elektromos energiának hét százaléka egyszerűen eltűnik. Ugyanakkor Novi Pazarban, vagyis Sandžakban szinte népszokássá vált ez a törvényellenes tevékenység, hiszen a hozzájuk érkező energia 31(!) százalékát ellopják. Azt talán mondani sem kell, hogy ezt a veszteséget az EPS a becsületes fogyasztókkal fizetteti meg az helyett, hogy szorgalmasabban és szakszerűbben ellenőriznék az árammérőket és azok környékét.

Az okokról nem sokat lehet mondani, hiszen egy alacsony képzettségű villanyszerelő is tudja, hogy az elektromechanikus villanyórákat nem nagy kunszt megbuherálni, vagy a fogyasztó vezetékek egy részét az óra kikerülésével vezetni. Egyébként az országban levő nagyjából 3,5 millió villanyórának hatvan százaléka pont ilyen, s mindössze 4 százaléka úgynevezett okosóra, de ebből is alig 0,3 százalék rendelkezik megfelelő felszereltséggel.

Néhány évvel ezelőtt az EPS beszerezett távleolvasásra alkalmas árammérőket, de azok felszerelése után kiderült, hogy valaki meglehetősen selejtes árut sózott rájuk, s ezért igen rövid használati idő után kénytelenek voltak lecserélni, pedig nagyon komoly összegbe kerültek.

Okkal kérdezhető, hogy mi a megoldás. Nos, a gazdasági szakemberek szerint a jelenleginél sokkal több pénzt kellene fordítani a vezetékrendszer korszerűsítésére, hiszen az elmúlt évtized első felében évente 60–65 millió eurót költöttek erre a célra. A második felében ezt 100 millióra növelték, de a Költségvetési Tanács számítása és ajánlása szerint évente nagyjából 200 millió euróra lenne szükség. Ez az összeg azonban szinte elérhetetlen, hiszen az EPS amortizációs alapjában csupán a fele landol. A kormány a költségvetésből nem tud ilyen sok pénzt erre áldozni, csupán azt teszi, amit az államelnök már néhányszer megtiltott, vagyis szavatosságot vállal a külföldi hitelek felvételére, holott jó előre tudja, hogy a villanygazdaság ebben az életben nem lesz képes törleszteni a kért és kapott összeget. Költői kérdés, hogy ki fogja mindezt megfizetni?

Kétségtelen, hogy a villanyelosztó hálózat és a kísérő berendezések korszerűsítése elengedhetetlen, de a jelek szerint erre a villanygazdaságban nem fordítanak túl nagy figyelmet. Az ő szempontjukból érthető ez a laza hozzáállás, hiszen az átlagnál jóval nagyobb fizetést vesznek fel, a munkahelyük pedig viszonylag biztonságos, mivel legnagyobb részük, legalábbis a vezető posztokon levők megfelelő párttagsági könyvecskével rendelkeznek, ennélfogva „medvének”, vagyis védettnek tekinthetők, annál is inkább, mert a kormány hallani sem akar bizonyos közvállalatok magánosításáról. Részben igaza van, hiszen, ha kiengedné a kezéből az energiaszektort, akkor gyakorlatilag kiszolgáltatná az országot a rendszer tulajdonosának. Az is bizonyosra vehető, hogy ebben az esetben a jelenleginél is jóval többet kellene fizetnünk az elfogyasztott áramért, az esetleges drasztikus drágítás pedig maga után vonná a lakosság elégedetlenségét, ami – szélsőséges esetben – tüntetésekre adna okot, amibe akár belebukhatna az uralkodó nómenklatúra. Márpedig ezt egyetlen párt sem hajlandó felvállalni.

A másik ok, amely kizárja a privatizációnak még a lehetőségét is, hogy abban az esetben a villanygazdaságban jelenleg alkalmazott csaknem huszonhatezer ember helyett a szakemberek számítása szerint elég lenne 9–10 ezer is. A többieket az esetleges új tulajdonos nyilván szélnek eresztené.

Ezért az ország vezetése inkább hallgatólagosan tudomásul vesz a villanygazdaságban évtizedek óta tapasztalható hanyagságot, s igyekszik megőrizni az ott dolgozóknak (?) a mindenkori vezetés iránti hűségét.

 BOTH Mihály