Lelkiismereti okokra hivatkozva egykoron is volt példa a fegyveres katonai szolgálat megtagadására, elsősorban bizonyos vallási felekezetek hívei (például a pünkösdisták) szolgálták így hazájukat fegyvertelenül. Szerbiában a múlt század kilencvenes éveinek háborúit, a kényszersorozásokat és erőszakos mozgósításokat követően tagadta meg egyre több fiatal férfi a fegyveres szolgálatot, hogy bevezessék a polgári katonáskodást. Aztán 2011-ben immár törvénybe iktatták ezt a jogot, és felfüggesztették a tényleges katonai szolgálatot, azóta viszont már legalább tízszer harangozták be a politikusok, hogy vissza kell állítani – a hivatásos hadsereg mellett – a sorkatonaságot is.

A figyelem elterelése?

Nem valószínű, hogy kidolgozott elképzelésről van szó, bár ezúttal már a Szerb Katonaság Vezérkara áll az indítvány mögött, hivatalosan, meg a jelenlegi hadügyminiszter, Miloš Vučević újvidéki ügyvéd, a Szerb Haladó Párt névleges elnöke. Látszólag tehát komolyan gondolják a dolgot a javaslat megalkotói, bár a katonai szakértők többsége eszement ötletnek tartja az elképzelést. Érveik között szerepel az említett, jó egy évtizede törvényesített jog a lelkiismereti okokra való hivatkozásra, amit nem lehet máról holnapra visszavonni, de a jogi akadályok mellett egyéb, nagyon komoly nehézségek is akadnak. Így aztán a legtöbben politikai szemfényvesztésnek tekintik, a figyelem elterelése kísérletének nevezik az újabb ilyen indítványt.

Annál is inkább, mert a decemberi választásokon történt csalásokról és manipulációkról, illetve a Koszovóval kapcsolatos legfrissebb történésekről kellene valahogy más irányba terelni a közvélemény érdeklődését. Erre a célra a sorkatonai szolgálat visszaállításának ötlete tökéletesen alkalmas, most ugyanis rághatják az emberek ezt a gumicsontot: kérdezhetik, hogy a javasolt négy hónapos szolgálat alatt kiképezhetők-e a mindenféle előképzés nélkül a laktanyákba érkező újoncok, milyen a katonaság rendelkezésére álló infrastruktúra, mi van a logisztikával, a fegyverzettel stb.

A jelenlegi hatalom nem először próbálkozik ezzel a módszerrel, hogy néhány hónapnyi disputa, az érvek és ellenérvek felsorolása után visszavonuljon. Ilyenkor általában ketten vitatkoznak a legintenzívebben: a boldog és a boldogtalan. Pontosabban: a szakértők és a „szakértő” laikusok. A legfontosabb azonban, hogy viszonylag rövid idő alatt lerágják az említett gumicsontot, miközben teljesen megfeledkeznek az előtte időszerű és égető gondokról és kérdésekről, ezúttal a decemberi választási csalásokról meg a rigómezei rendszámtáblákról is.

Se laktanya, se egyenruha

A vezérkari indítványt támogatók érvei között érdekes állításokkal találkozhatunk. Ezek egyike szerint sok városban eladták a katonaság tulajdonát képező létesítményeket, így a kaszárnyákat is, a lerobbant laktanyák felújítása viszont fellendítheti az építőipart, de a bútorgyárak egy része is jól járhat, mivel a közös hálószobákba ágyakat, éjjeliszekrényeket kell gyártani. Feltámasztható az egyenruhákat és alsóneműket, továbbá ágyneműt készítő, szinte mindenütt felszámolt textilipar. A bevonultatott fiatalok élelmezéséhez élelmiszerek, konyhai felszerelések kellenek, ami – egy-egy városban – akár a helyi vendéglátóipar számára is érdekes lehet. A katonákat látogató szülők, szeretők és barátok elhelyezése fellendítheti a turizmust és így tovább.

Aki a múlt században katonáskodott, tudja, hogy az egykori seregben mekkora apparátusra volt szükség egy-egy laktanyában a különböző fegyvernemekhez tartozó egységek szakszerű működéséhez és működtetéséhez. Ezekkel az érvekkel nehéz vitatkozni, hiszen a mai, korszerű katonai képzés és szolgálat azóta csak igényesebb lett, és nemcsak műszaki, hanem minden más szempontból is fejlettebbé vált, nem beszélve az egyre korszerűbb fegyverekről, ami a gyalogság fegyverzetére is vonatkozik, és amelyek kezelését az újoncnak meg kell tanulnia.

Mennyi az annyi?

Nincsenek pontos adataink arról, hogy mennyibe kerül Szerbiának a hivatásos katonaság fenntartása, alighanem az ilyen adat különben is hadititoknak számít, tehát nem igazán publikus. A becslésekkel nem érdemes foglalkozni, bár a sorkatonai szolgálat ismételt bevezetése kapcsán csak úgy röpködnek az eurómilliók, amelyek már rövid távon is milliárdot jelentenek majd. A 300–600 millió eurós kezdeti kiadások ugyancsak a becsült szakértői adatok között találhatók, de máris jelzik a valóban szakértő egykori katonák, hogy ez csupán a kezdet lenne.

A hadseregben működő érdekszervezet ugyanakkor azt közölte, hogy évente mintegy 2000 szerződéses katona válik meg az egyenruhájától, köztük egyetemi végzettségű, katonai akadémiát végzett fiatalok is. Tudásukat ők a polgári életben, nemegyszer külföldön kamatoztatják, akár tehergépkocsit vezetve németországi munkaadójuk számára.

Az érdekszervezet egyébként többször felhívta a figyelmet arra, hogy a seregben alacsonyak a bérek, és az utóbbi időben folyamatosan vonják meg az elöljáróktól, katonatisztektől azokat a kiváltságokat, amelyek az egykori közös ország hadseregében természetesnek számítottak. A katonák szakszervezete mindezt a jelenleg is hatalmon levők politikájának tulajdonítja, gyakran emlegetve a valódi szakértelem hiányát, a hozzáértő káderek háttérbe szorítását.

Nincs okunk kételkedni a fentebb leírtak igazságtartalmában, viszont az ország biztonságának fontosságát hangoztató minisztertől elvárható lenne, hogy indokolja: honnan és ki veszélyezteti Szerbiát. Ki merészeli kétségbe vonni a jelenlegi aranykor vívmányait, a kétévenként beígért jólétet, a két év múlva megvalósuló magas átlagbéreket és nyugdíjakat?

Akárki legyen is, alighanem számítania kell majd az újból bevezetett sorkatonasággal, a pelyhes állú újoncokkal.

 NÉMETH János